A problémát túl egyszerű volna elütni annyival, hogy ez a darab rossz, félresikerült, jellegtelen vagy unalmas. Egyfelől e kijelentések nem is állják meg a helyüket, másfelől pedig, ha így volna, az előadás akkor is lehetne kiváló. Tudjuk, hogy a Hamletet is el lehet rontani, viszont még a telefonkönyvet is színre lehet vinni izgalmasan – a szövegnél fontosabb egy-egy markáns rendezői olvasat, újszerű értelmezés. Egy klasszikus mű esetében mindig az a legizgalmasabb, amikor annak új, eddig számunkra nem ismert jelentésrétegeivel találkozunk: egy Hamlet-előadás is akkor a legjobb, ha meglepődünk rajta, különben minek színház, ki lehet venni a könyvtárból, a neten is fent van.
 Mohai Tamás, Jaskó Bálint |
Nem illik ilyet mondani, mégis azt gondolom, hogy az Athéni Timon Shakespeare méltán elfeledett darabja. Egyszerűen azért, mert nem állta ki az idő próbáját: a zsugoriság, gazdagság és nagylelkűség benne megjelenő képei nem kompatibilisek azzal, ahogy manapság e tulajdonságokat értelmezzük, Timon figurája pedig túlságosan elnagyolt és szélsőséges.
Nagy fába vágta hát fejszéjét Zrínyi Gál Vince, amikor úgy döntött, aktualizálja a darabot, s hogy kísérlete nem lett száz százalékig sikeres, annak valószínűleg az az oka, hogy koncepciója és eszközei nem voltak eléggé radikálisak. A KoMa előadása egy olyan Timon-olvasatot állít elénk, amely egy filantróp, önzetlen ember meghurcoltatásán és a társadalmi összefogás teljes hiányán alapul. Ezt támasztja alá az, hogy a Timont körülvevő társaság, a szenátorok, urak, szolgák és kurvák – akiket Jaskó Bálint és Mohai Tamás alakítanak – mind groteszk alakok, s velük szemben Zrínyi Gál Vince Timonja életszerű és mélyen emberi figura.
A felfogás, miszerint Timon a feltétlen jóság megtestesítője, már a darab olvasásakor is paradoxon, hiszen a gazdag mecénás nem azokon segít, akik valóban rászorulnak a segítségére, hanem amúgy is tehetős barátait halmozza el ajándékokkal. Legnagyobb hibája pedig valószínűleg az, hogy a szeretet és a pénz egymástól pregnánsan elváló paradigmáját próbálja meg összemosni, és amikor rájön, hogy módszere hibás volt, nem magát, hanem a világot okolja.
 Zrínyi Gál Vince, Horváth Illés |
Ez utóbbira egyébként az előadás reflektál, kiemelt szerephez juttatja ugyanis Apemantust. Horváth Illés figurája egyszerre bölcselkedő szkeptikus és lázadó kamasz fiú. Ő is roppant szélsőséges figura, aki képtelen kapcsolatokat teremteni a világgal, ám közel sem annyira végletes, mint Timon. Apemantus folyamatosan figyelmeztet az egyoldalú adakozás tarthatatlan és értelmetlen voltára, ám erről a főszereplő nem vesz tudomást, s később is képtelen vele azonosulni: ahogy optimizmusa, úgy pesszimizmusa is sokkal végletesebb, mint Apemantusé.
Az előadás legaktuálisabb része a kölcsönökért kuncsorgó Flavius jeleneteiben jut érvényre. Ezen a ponton azért eszünkbe jut a svájci frank alapú hitel, a magánnyugdíjpénztár, az IMF és az a pillanat tört része alatt lejátszódó fordulat, amely alatt egy tehetősebb ember földönfutóvá válik. Nem segít ezen semmi, nincsenek se barátok, se szociális háló. A hatalom két megtestesítője, a szenátus tagjai a nézőtér legfelső sorában ülnek, térben és fénnyel is elválasztva a többi szereplőtől, és biztonságos távolból utasítják el a segítségért fohászkodókat. Kis fricskaként pedig azt javasolják Flaviusnak, hogy pályázzon, mert ez az egyetlen útja a pénzszerzésnek. Amikor elhangzik ez a mondat, kicsit megnyílik a fantáziánk, eszünkbe jut rengeteg sikerre vitt pályázat a függetlenek szférájában és néhány híres jelenet a Fesztivál Balett előadásaiból…
A térszervezés egyébként nagyon hasonlít a Krétakör hamlet.ws című előadásának a terére: négyfelé osztott nézőtér veszi körbe a színpadot, a szereplők a közönség soraiban foglalnak helyet, folyamatos kontaktust tartva a körülöttük ülőkkel. Timon például első jelenetében végigmegy az egyik sor előtt, s egyenként kezet fog mindenkivel, bemutatkozik nekik. A többi szereplő hétköznapi viseletét csak az ő ruhája töri meg kissé: inget és kötött mellényt visel, amitől egy árnyalattal elegánsabbnak hat, mint a többiek.
Az előadás ritmusát zenei betétek strukturálják. A nagybőgő egészen jól megfér a szivárványszínű gyerekxilofon mellett, és a zene nemcsak felpörgeti a jeleneteket, hanem egyúttal humorforrásként is szolgál. A legszórakoztatóbb pillanatok egyike az, amikor Timon hitelezői a tékozlásról énekelnek, s körbetáncolják pórul járt adósukat. Egy másik jelenetben Timon lakomáján táncolnak az örömlányok: Jaskó Bálint és Mohai Tamás ágyékuk előtt kis, gömb alakú ritmushangszereket ráznak, s közben önkielégítést imitálva visító fejhangon énekelnek.
 Herczeg Tamás. Fotó: Wágner Csapó József |
Miután a mizantróppá változott Timont az erdőben eléri a vég, Alcibiades (Herczeg Tamás) és serege elfoglalják Athént. A KoMa előadásában ugyanúgy, mint Shakespeare drámájában, a szenátus elnyomása alól szabadul fel a város, hogy aztán a hadvezér igazságot szolgáltasson, s Timont illően eltemettesse. A befejezés kortárs horizontból tekintve azonban kifejezetten problematikusnak tűnik, még akkor is, ha az újonnan jött hatalom kompromisszumokra törekszik. A militarista elnyomás, az erőszakos hatalom győzelme ez, amely valószínűleg nem a vágyott demokrácia és társadalmi konvergencia kulcsa, ahogy a szenátus hatalma sem volt az, s nagy kár, hogy az előadás befejezése erre nem mutat rá.
Korrekt előadás az Athéni Timon. De csak korrekt, mert nem vájkál a szöveg mélyrétegeiben. Ezért pedig valószínűleg a drámaszöveg felelős, amely nagyon kevés konkrét referenciával bír a mai társadalmi viszonylatokra nézve. Függetlennek lenni azért rossz, mert kevés a támogatás, és azért jó, mert nem kell egy színház profiljához és műsorpolitikájához alkalmazkodni. Az ember azt visz színre, amit csak szeretne, és úgy, ahogy szeretné. A többi már csak kreativitás és bátorság kérdése.