Nem mintha nem ültem volna ott közel három órát – és Horváth Károly cigányzenekarát még élveztem is, bár kétségtelenül nem színházi darab az a bizonyos madárcsiripelős prímásbravúr.
Ez a produkció állítólag az Őszi Fesztivál helyén regnáló Café Budapest – fesztiválnak tényleg nemigen becézhető – soványka eseménysorozatának egyik díszes darabja, amely színházat még nyomokban, nyomelemekben sem tartalmaz. Vereckei Rita díszletének leglátványosabb eleme a kávéház gyepszőnyege, baromi extravagáns, csak tök értelmetlen. A kredenc tetszett. S ha jól láttam, volt ott egy régi pénztárgép is, bár lehet, hogy hungarocell befestve.
 Ez nem előadásfotó, hanem plakát |
Volt egyszer egy EMKE kávéház, meg volt háború is – a színészek az öltönyre kapkodják föl a katonakabátot, az ablakok ki vannak törve, az idősíkok annyira változékonyak, hogy a végére sem sikerült kitalálnom, mi mikor játszódik; legalább öregedhetnének kicsit a színészek, az segítene. A hóesés a színpad jobb oldalán ehhez kevés, mert hó minden télen esett és esik. A színlap szerint a húszas években járunk, és akkor Wassermann Móric tulajdonosnak még nem volt érkezése beüvegezni a helyet az első világháború után, valamint némileg anakronisztikusan hangzik a jóslat, mely szerint a Monarchia még többszáz évig állni fog, hiszen akkor már nem állt, ha jól tudom.
Van jó sok pozitív cigányozás – istenem, azok a boldog Horthy-idők, amikor a cigány nem lopott, hanem békésen élt a cigánysoron, és muzsikált a kávéházakban… Zsidózás nincs, pedig hát a Wassermann adná magát, ugye, kivált a (talán) második világháborús jelenetekben; amiket azért gondolok második világháborúsnak és nem elsőnek, mert angolokat, amerikaiakat meg kólát is emlegetnek olykor.
A színészek eléggé érthetetlenül csinálnak úgy, mintha lenne szerepük, mindenkinek több is. Eredendő igazságtalanság bármit számon kérni rajtuk, hiszen nem tehetnek semmiről, azon kívül, hogy mégiscsak színpadra lépnek ebben a valamiben, velük van verve a csalán erősen, illetve inkább ők a csalánnal. Szegény Gubás Gabi még valami főtisztet is ad szépen lakkozott körmökkel, púposra görbített háttal és reszelős hangon, egyébként ő a csalárd pénztáros, aki a tulaj fiának a kezére ácsingózik, de az bizony olthatatlanul a cigánylányba szeret bele, ezért neki, a szép kasszírnőnek sok oka van a bosszúra. Fátyol Kamilla a cigánylány, amúgy pedig egy cigány ezotériában jártas zseniális prímást játszik; nem ő hegedül persze, de sajnos ő énekel. Hunyadkürti István pincérklisében utazik, hisz pincér uniformist visel; Nagy Péter hátborzongatóan észrevehetetlen, Szegezdi Róbert egy oktávval magasabban beszél, mint normális lenne, de így is hallhatatlan, Both András és Mészáros András fokozzák a tömeget a forgón.
És akkor Cserhalmi György mint kávéház tulajdonos marad valódi figura nélkül, és Kolti Helga mint az ő felesége teszi ugyanezt. Sokáig az sem világos, hogy amikor Cserhalmi is katonaköpenyt ölt, akkor nem is Wassermann, hanem egy Koltóy nevű őskeresztény főhadnagy – így jár a színész, mondhatni, szükségszerűen, amikor a két szerep közül egyik sincs megírva. A Kolti Helgáé sincsen, de egy -néhez néhány asszonyos gesztus ezen a színpadon elégnek látszik.
Aztán egyszercsak bejön egy béka, bugyiban. Esetleg alsónadrág, de mégis inkább bugyi. Kíséri néhány más szörnyetegféleség, mintha egy Bosch-albumot pörgetnénk végig gyorsan, huhognak és nyomulnak, és közben mattszürkék lesznek a fények. Aztán a béka azt mondja: brekeke. De tényleg.
Nagyjából ekkor döntöttem el, hogy megosztom olvasóinkkal ezt a döbbenetes élményt, hátha a színház vagy a fesztivál igazgatója nagyhirtelen észre tér, és leveszi a műsorról, eldugja a süllyesztőbe. Ha már a közönséget nem kímélik, legalább a színészekre lehetnének tekintettel, akik élősúlyban viszik vásárra a bőrüket. És szólni kell róla azért is, hogy le legyen írva: ilyen nincsen. Ha már úgyis állandóan az alkotmányt módosítják, vegyék bele ezt is: ilyen nincsen.
Vö. Halász Glória: Erzsébet körút 2.
Szemerédi Fanni: Film-színház, muzsika
László Ferenc: Zsenánt