Tekintve hogy ötszáz oldalas kötetről van szó, végtelen számú önismétlés, felesleges részlet, indokolatlanul hagyott következtetések sora az eredmény. Ilyen tekintélyes mennyiség esetén pedig feltétlenül szükség lenne valamiféle módszertanra vagy legalább egy ívre, amely akár a címben sejtetett rejtély lehetne, ha eldőlne egyáltalán, milyen rejtélyről is van szó. (Meg kell azonban jegyeznem, hogy a könyv belső lapján helytelenül Egy angol mítosz szerepel alcímként, mint az An English Mystery fordítása, ami egyszerűen érthetetlen figyelmetlenség.) 

Humánus angolszász szokás szerint nézzük előbb a pozitívumokat. Agatha Christie női szerepekhez és társadalmi különbségekhez való viszonya például egészen izgalmas kutatnivaló terepet ígé. Főként, hogy az állítólag magát elsősorban háziasszonyként tételező írónő végtére is mindkét férje mellett komplett saját egzisztenciát teremtett, amelybe nem is hagyott beleszólást, vagy az, hogy szorult helyzetében maga is fontolgatta, cselédnek áll, lévén, hogy létbiztonságot teremtő és igen tiszteletre méltó megoldásnak tartotta. Elméletben. Valójában mégis ő tartott cselédet, egészen az éhezés széléig. Agatha Christie életében a logosz és a praxis mindvégig ellentmondások között csúszkál a nő társadalmi szerepét illetően, öregedésével és a tizennégy évvel fiatalabb második férjjel pedig minden irányban árnyalja és tovább is mélyíti a kontrasztot. 

A családi háttérből felvillan az apa alakja, aki kedves-jóvágásúan szétszórja a vagyont, majd paradox módon szinte belehal abba, hogy csaknem kilátástalan helyzetbe sodorta feleségét és három gyerekét. Titkos feljegyzései sorozatos szívrohamairól – amelyek élete utolsó hónapjaiban mintegy harmincszor törtek rá – szikárságukban és az adott kontextusban szinte poétikusak. Madge, Agatha lánytestvére is feltétlenül jó altéma lehetne, aki minden jel szerint sokkal sikeresebb írónak indult, mint az eleinte vele keserűen rivalizáló Agatha, és akinek polgárpukkasztó szokásai és hevesen szocializálódó életmódja mögött valahogy mégis elsikkad az írói karrier. Szinte hihetetlen, hogy a könyv írója elment a lehetőség mellett, hogy Madge korai prózájából vagy a West Enden sikerrel bemutatott darabjából részletet közöljön, vagy legalább a recepcióra támaszkodva megszagoltassa olvasójával azt a miliőt, amelyből Agatha Christie kinőtt. 

A könyv alcíme utalhat például a közismert esetre, miszerint Agatha Christie karrierje fellendülő ágában, férje által egy kis feketére frissen lecserélve, több mint tíz napra eltűnik: hatalmas rendőri és lakossági erőkkel keresik, miközben ő egy kellemes szállóban tölti nyugodalmas pihenőjét. Álnevet és új ruhát azért nem felejt el felvenni. A korabeli bulvárlapok agyonszellőztetett valós és vélt hírei, a nyomozók ostobán öncélú kutakodása, valamint a meghasonlott nő talán önkéntelen, talán nagyon is jól kigondolt drámai eltűnése kitűnő életrajzi pamfletre adnak alkalmat. És valóban, Az eltűnés című fejezet második, tárgyilagosabb része határozottan mutat tehetséget ebben az irányban. Abban a mintegy ötvenoldalnyi anyagban, amely hasznos és használható lehetne, akár egy sor monográfia is bennszorult.

A másik rejtély, amelyre a cím utalhat, az ép ésszel fel nem fogható példányszám, amelyet Agatha Christie regényeiből eladtak, valamint például az Egérfogó szűnni nem akaró színpadi sikere. Kiindulópontjában izgalmas lehetne az a felvetés is, hogy vajon honnan vessünk elemző tekintetet az életműre. Ponyvának vagy mégis irodalminak tekinthető-e a zongoralábú krimi-királynő írói korpusza? Jó lenne ide valami irodalomelméleti felvetés, félretéve a késő viktoriánus pasztell-tapétába csavart nosztalgiát. Felvetődik egy ponton (473. o.), hogy Agatha Christie darabjainak népszerűségét egyszer és mindenkorra John Osborne Dühöngő ifjúsága töri meg. A kínálkozó ellenpont, a látványosan kecsegtető kontextus-elemzés – amely egyaránt szolgálna társadalmi és esztétikai nyereséggel – szintén ott marad a levegőben. Olyan, mintha egy orrunk előtt pompázó gazdag történelmi, társadalmi, művészeti és irodalmi terepen bóklászva csak az előszobában hagyott ballonkabátok zsebéből előkerült elnyűtt kis szalonlevelezést próbálnánk meg rekonstruálni. Elképzelhető, hogy ha sor kerülne rá, én magam sem követelném asztalt csapkodva Agatha Christie írói érdemeit a világklasszisok közé sorolni. De a felkészült és jó arányokat tartó vizsgálódás minden szerzőt megillet, ha már tárgyunknak választjuk.

Sajnos – és ezt tekintem alapjában a könyv legnagyobb hibájának – a a szerző nem mutat, vagy legalábbis nem használ annyi, minimálisan elengedhetetlen elméleti ismeretet, hogy túlléphessen a rajongó mohón pásztázó tekintetén. Emiatt elsikkad a feltehetően nagy elszántsággal végzett kutatások tömkelege, amelyek jogán exkluzív dokumentumokkal csábít a kiadás. 

Nagy divatja van angol nyelvű terepen ezeknek a szinte bibliofil kiadásban megjelentetett, terjengősségükben parádézó köteteknek. Recenzens hiányos tudása nem terjed ki arra, hogy vajon mekkora hozammal szivárog át ez a magyar könyvkiadás gyakorlatába. Jelen kötet rengeteg energiát temet maga alá. Az íróét, akit első szerkesztője-kiadója nem szorított rendszeres kutatási munkára és annak feldolgozására; magát az első szerkesztőét és kiadóét, aki meg sem próbált rendet vágni ebben a dzsungelben, inkább keresztülkúszott rajta; majd a fordítóét, aki néhány nyilvánvaló félrefordításon kívül hősiesen magyarba ültetett egy sereg értéktelen csapongást és a magyar kiadóét, aki ekkora mamutot vett a nyakába. Ennyi munkával lehetett volna jó könyv is.