Született egy sor jó és kevésbé jó könyv erről a nemzedékről, a korszak társadalmi-politikai hátteréről. A Kölykök mégis más, és sok tekintetben több is egy korszak részben pontos, részben érzelmileg hiteles krónikájánál. Ugyanis Patti Smithnek sikerül a Holdra szállás, a Manson-gyilkosságok és Woodstock keresztmetszetében egy rendkívül bonyolult belső történés-folyamatot végigvinni, mögötte az éppen nagy architektonikus mozgásokat átélő amerikai társadalommal. És legfőképpen: a New York-i művészeti szcéna kellős közepén.
Segíti és nehezíti a dolgát, hogy a könyv másik főszereplője Robert Mapplethorpe, a vele egyidős kiugrott kadétfiú, a szerző korai éveinek társa és örök barátja, aki épp ez idő alatt keresi szexuális identitását és társadalmi hovatartozását, amibe többször is sikerül majdnem-belehalnia. Amint a két késő-kamasz az utcákon kódorog, egy arra járó polgári nej arra biztatja párját, hogy fényképezze le őket, mondván, most igazi lecsúszott valahányadik utca-beli művészeket kaphatnak lencsevégre. Polgári férj legyint, hogy csak kölykök ezek. Hát innen a cím, a felvetés, a lendület.
A punk-rock legendás nagyasszonya többgyermekes, istenfélő és igen szegény családban nőtt fel, ahol a kornak megfelelő élénkséggel kirúzsozott, pörgős-tányérszoknyás pincéranyuka időnként leereszti a redőnyt a hitelezők és uzsorások szeme elől, és ahol apukának egyszer jut pénze elvinni a srácokat múzeumba. Mégis, valami különös kettőség folytán a sci-fi mellett Platón is kerül az olvasmányok közé, és határozott eszmei kiállás, például a Kennedy-politika mellett. Vad eklektika, amely végigkíséri a szerző életét és ezt a könyvet is.
Patti mögül késő kamaszkorában kiúszik a hamarosan munkanélküliségtől bűzlő kisváros háttere, és New Yorkba indul, hogy eljegyezze magát a művészettel. Így, vagy majdnem így mondja. Merészen. Sokszor és szenvedélyesen és szinte elromantikázva ezt a művészet-dolgot. A Rimbaud-imádatot, a fekete nagykabátot, Majakovszkij-sapkát, a zöld harisnya-piros cipő felszerelést. De Patti Smith nem hülyéskedik: biztos kézzel keveri életében is, írásában is a szinte naiv, giccses elemeket a legmetszőbb lényeglátással. Piros kis szíveket a naplója margóján a szerelme prostitúciójával. Nagyvonalú és vakmerő. Közben egy percig sem feledkezik meg istenről és az imádságról sem. Bár inkább vallás-mixtúrának nevezhető a babonákból, mágiákból és egy-két tárgy fétis-imádatából összezavart saját metafizika. Minden kis részlete, ezüst-halálfeje, platinafoglalatos nyúllába, Remington-írógépe megjelenik ennek a maximum kétfős magánkultúrának. És mindez önmagában külön tanulmányt érdemelne. Például Robert Mapplethopre isten-ördög látomásai, amelyek a képein majd megjelennek sorra, de egyelőre egy kereső fiú bensőjének lökdösődését látjuk.
Mára már elképzelhetetlen az akkori New York. A Chelsea Hotelben az emelet, ahol Dylan Thomas is írt, a Max’s kerekasztalához nagyritkán leülő Andy Warhol, akinek közelébe férkőzni csaknem lehetetlenség. Sam Shepard, amint épp másodszálon futtatja az életét és álnéven csábítja el a szerzőt – sorrendben előbb egy fűszervajas homárra. Előtte Allen Ginsberg hasonló indíttatásból egy sajtos szendviccsel az éhhaláltól menti meg – ám hamarosan kiderül, hogy a vézna, kócos Patti nem fiú. Salvador Dalí el is nevezi gótikus varjúnak. A zokogó Janis Joplin, akinek kiszemeltje egy csinosabb lánnyal lép le a partiról. Jimi Hendrix pár nappal a halála előtt koszos lépcsőfokon üldögélve elmélkedik alapjában visszafogott természetéről. Zenél a Velvet Underground és a Blue Öyster Cult. És még több száz név, amelyek itt és most nem mondanak olyan sokat, mégis, a korszak leglényegibb részei: vagyis a Kölykök kultúr- és kultusztörténetnek sem utolsó, különösen annak okán, hogy bőven túlmegy a fentebb említett és általam nyíltan csalinak szánt „nagy neveknél”.
Van aztán egy kifejezetten szépirodalmi vonala is, amikor az egy mondatba zsúfolt hírességek és neves helyszínek száma minimálisra csökken, és kinyílik egy, a szürrealitás felé hajló, mégis mélységesen átélt és átélhető prózanyelv. Kis jelenetek, a végsőkig lecsupaszítva, erős, tiszta képek, plasztikus leírások. Ezek egyik csúcspontja, amikor a tetvektől megszállt pokoli szállodából a lázas és gennyedző fogsorú Robertet a tűzlépcsőn menekíti ki Patti, hogy megússzák a lakbér kifizetését. Az ablakokból az amfetamintól agyilag-testileg visszavonhatatlanul megnyomorodott torzók sokasága integet a menekülőknek.
Ezek után nyilván nem meglepő, hogy Robert Mapplethorpe csak a kétszázadik oldalon ragad fényképezőgépet a kezébe (a 350 oldalt kitevő könyvben), és Patti Smith még később, mintegy harminc oldal múlva, fogja élete első koncertjét adni. Jeleztem a számokat, hogy rögtön utána meg is jegyezzem: tökéletes az arány. Ha nagyon erőltetjük, még az aranymetszéshez is köze van, márpedig ebben a pop-rock-punk és new-age társaságban miért is ne lehetne jelentősége ennek az ősi szerkesztési módnak. A könyvben a fotók jó érzékkel kevéssé hangsúlyosak: egy-egy kisméretű kép szabdalja a szenzitív és dús szöveget, majd a legvégén kis fotóalbum különítmény jelzi a két főszereplő életének egy-egy stációját.
A legutolsó fejezet visszatér a könyv felütésében már megelőlegezett, sok éve alig látott barát, Robert 1989-es halálához – a már egészen más külső-belső világ környezetében, mint amelyben a könyv lényegi része játszódik. Majd utószó. És hogy minek keveredett még oda, a kis fotóalbumba az utószó utáni szöveg az íróasztalról, azt nem tudom. Nem is nagyon kedvelem. De egy ilyen könyv recenzióját feltétlenül pozitívan kell zárni: Illés Róbert érzékeny, kitűnő fordításának dicséretével.