Sven-Eric Bechtolf a bécsi Burgtheater elismert színésze, Andrea Breth több munkájának főszereplője. Nem csoda tehát, hogy a Salzburger Festspiele prózai tagozatának új vezetőjeként a kilencvenes évek elején Berlinben híressé vált, a Schaubühne élén Peter Steint váltó rendezőnőt kérte fel az egyik idei nyitóelőadás kimunkálására. A Burgtheater elsőrangú társulatát mozgósítva Breth folytatta klasszikus rendezéseinek sorát, és Kleist „hazafias drámáját” a szövegközpontúság, a vonzó látvány és a finoman megemelt játék egységének jegyében vitte színre. A próbafolyamat során elhunyt kiváló dramaturg, Wolfgang Wiens szünet nélkül játszott szövegváltozata bő két és fél órába koncentrálja az „apa-fiú konfliktust”, az ifjú herceg és az idősödő választófejedelem közötti ellentét egyre brutálisabbá váló fázisait.

Már a nyitókép megkapó, ahogy a színpad sötétjéből kibontakozik az alvó állapotban győzelmi koszorút fonó herceg és a hátulról, lassan imbolygó lámpások fényénél közelítő főúri társaság tagjainak alakja. Amikor később Hohenzollern felébreszti a herceget, és villámcsapásszerűen éles fény önti el a színt, egészében is láthatóvá válik Martin Zehetgruber díszlete: mintha Fritz Lang Nibelungok-filmjének ősgermán erdejét látnánk kiégve. Az elszenesedett fatörzsek csonkjai között enyhe köd terjeng, és áthatolhatatlannak tűnik a feketeség, amely a szereplőket is magába issza, hiszen mindenki Moidele Bickel földig érő, sötét kabátjait viseli, csupán a két férfi főhős kap fehér inget. A színpad éjfekete űrjéből is csak azok az üres helyiségek ragyognak ki, amelyeket kecses alumíniumkeretbe foglalt, tejfehér plexiüveg határol, és elől szolgálnak a zárt térben játszódó jelenetek helyszínéül. 

A kérlelhetetlenül fekete-fehér látvány kiszámítottságának fokát jelzi, hogy a választófejedelem hol tejet kortyol hosszú üvegpohárból, hol répát ropogtat, amely a megtermett alak diétájának is beillik, amellett pedig gyönyörűen harmonizál a világos falak és az olykor feltűnő tonett székek színével. E finom esztétizálás áthatja a játékot is: mindenre, ami elhangzik, érkezik válaszként egy sóhaj, egy kifejező pillantás, egy bólogatás stb. a dialógusban épp részt nem vevő, de jelenlévő alakoktól, szép példáját adva a beszélőkre orientáló, de a beszélgetések érzelmi-gondolatai hatásait visszafogottan láttató ensemble játéknak. S mesteri, ami például Andrea Clausen, vagyis a választófejedelemné arcán és testén tükröződik, miközben férje vélt halálának elbeszélését hallgatja, elől állva, kitéve a nézők közeli tekintetének, hasonlóképp Roland Koch Hohenzollernéhez, aki ugyanilyen pozíci-óban siratja el barátját a végén. 

Miközben a lélektani realizmus megannyi árnyalatát csodáljuk, a látvány esztétiku-ma és a színészi játék Kleist szövegéhez illő emelkedettsége olykor fölülírják a földhözragadt realista gondolkodást. A csatajelenet terében is köd terjeng, amely hiteltelenné teszi a harc állásáról szóló pillanatnyi megfigyeléseket, de szemet gyönyörködtetővé a magasból aláhulló fehér fényben mozgó, egzaltált fekete alakok látványát. A döbbenetes energiákat koncentráló jelenetben August Diehl hercege minden lövés hangjára türelmetlenül összerezzen, s amikor már lefogva sem lehet visszatartani, a kardját elvenni szándékozó Von der Golz lovaskapitány nyakába harap, és a paranccsal ellentétben véres szájjal rohan a csatába, miközben a kapitány kardja a magasba hajítva és a színpadot átszelve landol Hohenzollern kezében. Lehengerlő, ahogy a Peter Steint idézően precíz megközelítés hirtelen megvillantja a trendi vámpírfilmek világát, hogy a Pénzhamisítók, valamint a Becstelen brigantik sztárja egy pillanatra találkozzon Robert Pattinsonnal. A minden archaizálásától távol álló színházi konzervativizmus hozza itt mozgásba a kortárs tapasztalatot.

Diehl hercege egyébként is csupa szélsőség: az ájult fejedelemné fölött a falhoz döntve csókolja Nathalie-t, később a nagyasszonyt földre rántva könyörög közbenjárásért a halálos ítélete visszavonása érdekében, majd pillanatnyi örömében a szolgáló szájára tapad. Irracionálisabbak és kiszámíthatatlanabbak a reakciói, mint a többieknek, pedig azok is lobbanékony alakok: a játék számtalan nüansza utal arra, micsoda indulatok dúlnak bennük, s a herceg kivételével hogyan kerülnek lefojtásra, mennyire nem találnak levezetést. A poroszos fegyelem immár interiorizált állapota és a végletes érzések ellentéte az előadás vége felé már robbanásig feszíti a helyzetet, amelyben a választófejedelem őrzi meg egyedül a nyugalmát. 

A többiek fölébe magasodó, egész lényével tekintélyt parancsoló Peter Simonischek sohasem néz annak szemébe, akivel beszél, s miközben mindenki őrizni igyekszik tartását és beszédének megfontoltságát, az ő viselkedését a fesztelenség és a spontaneitás határozza meg. Fejedelme az első perctől kezdve nem tartja ártalmatlan álmodozónak a herceget, sokkal inkább veszélyes, hírnévre és hatalomra sóvárgó riválisának. A parancsmegtagadás miatti halálos ítélete a rivális megtörésére tett kísérlet, ahogy az ítélet visszavonásának halogatása is kiszámított huzavona a helyzet már-már lázadásig történő feszítése és a példastatuálás érdekében. Simonischek uralkodója rosszindulatúbb, mint szokott lenni, de mivel kedvelt és nagyformátumú színész kelti életre, ambivalensebb is lesz, akinek egyetlen, de annál bicskanyitogatóbb lelepleződését a nézők előtt az a hosszú csók jelenti, amellyel a férfiak világában tétován mozgó, a herceg felmentését kérvényező Nathalie-t (Pauline Knof) hallgattatja el, miután kezébe nyomta a Homburgnak írt levelet. Ezt követően a néző is mind jobban érzékeli látszólagos nemtörődömségének, ugyanakkor a többieket tehetetlen várakozásra kényszerítő lassú öltözködésének visszásságát az ötödik felvonás ritka gondossággal kibontott jeleneteiben. A színészi játék Simonischek keresetlenségétől a Kottwitz ezredest adó Hans-Michael Rehberg teljes manierizmusáig terjed, miközben nem csúszik bele sem holmi rosszul értelmezett természetességbe, sem visszatetszést keltő modorosságba.

Peter Stein negyven évvel ezelőtti berlini rendezésének végén a katonák vállukra kapták a kivégzésére készülő, mégis felmentett, a porosz állam játékszerévé tett herceg életnagyságú bábuját. Breth rendezése rafinált kivégzéssel ér véget: a kezdeti pozíciójában térdelő, bekötött szemű herceget felmentik ugyan, ám ő a váratlan hírtől holtan hanyatlik társai karjába, amely után kifejezetten gonosznak hat a szerzői instrukcióval szemben egyedül a fejedelem szájából elhangzó mondat: „Pusztuljon, aki Brandenburgra tör!”. E meglepő befejezés is az ügyesen taktikázó fejedelmet, a hatalom politikusát hozza ki győztesként, aki a Breth-tel készült egyik interjú szerint „sokkal intelligensebb azoknál, akik e foglalkozást ma űzik”. Más kérdés, hogy immár sem a néző, sem a dráma szereplőinek egyike nem tud azonosulni vele, hiszen bőven felsejlik benne a porosz militarizmus réme. A kiégett erdő szélén egyedül merengő fejedelem elé az utolsó képben bekötött fejű katona tántorog esdeklőn. Az uralkodó rá sem pillant – egyedül velünk szemez.