Az ausztrál John Hillcoat néhány évvel ezelőtt új lendületet, igazi vérfrissítést vitt a western kissé megkopott műfajába Az ajánlat című remekével. Brutálisan nyers, Cormac McCarthy Véres délkörök című regényére hajazó, izzadtságszagúan maszkulin világot teremtett a vásznon – nem volt hát véletlen, hogy az író Az út című könyvének megfilmesítését rögtön rábízták.  

A legújabb filmben, a Fékezhetetlenben szintén ott munkál az, amiben rendezőnk talán a legerősebb: az alkotást – az említett mozikhoz hasonlóan – az ösztönök, az animális lét, a túlélésért folytatott küzdelem mozgatja, és ismét csak a peremvidéken járunk, a szürke zónában, ahol nehéz különbséget tenni erkölcs és erkölcstelenség, törvény és törvényenkívüliség között.

A helyszín ezúttal Virginia állam, Franklin település, valahol Chicago vonzáskörzetében, az időpont pedig az alkoholtilalom időszaka, a harmincas évek eleje. Itt él a három Bondurant-fivér, Forrest (Tom Hardy), Howard (Jason Clarke) és a narrátor, Jack (Shia LaBeouf). Szüleiket elvitte a spanyolnátha, ám a három testvér saját jogán is helyi legenda: úgy fest, mindent és mindenkit túlélnék, ráadásul mozgásban tartják a városka gazdaságát, igaz, nem éppen törvényes módszerekkel. Látszólag az erdő széli benzinkútban, valamint a hozzá tartozó krimóban és motelben utaznak, valójában azonban szeszcsempészettel és egy illegális szeszfőzde üzemeltetésével foglalkoznak. Franklin hatósága a pénzmozgás miatt szemet huny a dolog felett, egészen addig, amíg Chicagóból meg nem érkezik egy különleges ügynök, Charley Rakes (Guy Pearce), aki magának akarja a bizniszből a legnagyobb részesedést, amit ha nem kap meg, a „törvény” szigorával lép fel.

A cselekmény nem túl bonyolult: a kétes erkölcsiségű, határsávon mozgó szereplők összecsapnak egymással, minden módon involválva a mellékalakokat, akik között akad két nő, a pincérkedő Maggie (Jessica Chastain) és az amish Bertha (Mia Wasikowska); a szeszfőző „agy”, Cricket (Dane DeHaan); no meg a városi gengszter, Floyd Banner (Gary Oldman).

Nem annyira a történet a lényeges azonban Hillcoat filmjében, mint inkább az atmoszféra és az a formai kísérlet, amivel előrukkolt. Az út című poszt-apokaliptikus alkotását nem lehetett végignézni anélkül, hogy az ember ne asszociáljon közben a zombie-filmekre; a Fékezhetetlen pedig hol a gengszterfilm zsánerét, hol a spagetti westernekét kínálja tálcán összehasonlításra (Hillcoat állandó alkotótársa, a punkrocker-költő, Nick Cave – aki most a forgatókönyvet és a filmzenét jegyzi –, ezért is nevezte a Fékezhetetlen műfaját „wangster”-nek). 

A „hallgatag szőke”, a spagetti westernek visszatérő alakja ez esetben Forrest, akit Tom Hardy tohonya, mackós járásból, morgásokból, elnyelt magánhangzókból, nyögésekből és dörmögésekből kelt életre. Ez a szerepértelmezés hol roppant hatásosnak mondható, hol viszont már-már röhejes, posztmodern módon „kikacsintó”, akárcsak az olyan kiszólások, mint hogy Forrest a saját legendáját is képes elhinni: hírértékkel bír a számára, hogy elvágott torokkal, mínusz húsz fokban nem a saját lábán tette meg az utat az erdőből a kórházig, hanem Jessica Chastain fuvarozta autóval odaáig. 

Hogy a Fékezhetetlen él némi iróniával a filmzsánerek és a törvénykívüli legendagyár tekintetében, arra a rocksztár státuszú Floyd Banner (Gary Oldman) alakja is példaként szolgál: igazi idol ő Jack számára (a legkisebb Bondurant olyan menő gengszter akar lenni, mint Banner, ennek érdekében hasonlóan öltözködik, gépfegyverekkel fotóztatja magát, igazi rajongóként összeszedi Floyd után a töltényhüvelyeket, és teleragasztja szobája falát a képeivel). A piperkőc, parfümtől bűzlő, borotvált szemöldökű pszichopata ügynök, Rakes pedig már önmagában is karikatúra, ahogy a középső fivér Howard szintén (az utóbbi egy hillbilly horror redneck szereplőjének is simán elmenne).   

Nem könnyű eldönteni hát, hogy Hillcoat és Cave szórakozik-e a nézővel, vagy egyszerűen csak béna, és átesve a ló túloldalára, elvéti az arányokat – ahogy a végig feszes, szuggesztív és plasztikus Az út esetében is zavarba jöhettünk az utolsó tíz perc láttán, amikor is a megmentő család tagjai között egy szomorú szemű eb is felbukkant, erősen megidézve ezzel a hollywoodi giccset.  

Hogy mégiscsak valami posztmodern fricskával állunk szemben, arra Nick Cave évtizedeken átívelő zeneválasztása is bizonyíték: a Velvet Underground White Light/White Heat című száma szintén felhangzik kísérőmuzsikaként, méghozzá a tökéletes anakronizmus jegyében autentikus bluegrass stílusban. Egyszóval: lehet vitatkozni, zavarba jönni, elborzadni, gondolkodni, sajnálkozni és lelkesedni, ám ahhoz, hogy állást tudjunk foglalni, mindenképpen látni kell a Fékezhetetlent.