A Káva Kulturális Műhely és az AnBlokk Egyesület közös produkciója a drámapedagógia eszközrendszerét felhasználva keresi a választ a kérdésre: mennyi esélye van egy fiatalnak manapság arra, hogy kezébe vegye saját életét, s ilyeténképp szuverén, önálló egyéniségként induljon neki a nagybetűsnek.
 Takács Gábor. Fotó: Csoszó Gabriella |
Egészen nehéz eldönteni, hogy szerencsétlen véletlen-e Attila (Varga Attila) esete vagy gondosan kitervelt merénylet. Az igazság talán a két véglet között jár félúton, mindenesetre nem példátlan, még csak nem is ritka. A történet legelején a fiú döntést szeretne hozni saját életével kapcsolatban: mivel nem érzi jól magát az infós osztályban, szeretne átjelentkezni a drámatagozatra. Ebben a pillanatban azonban feltűnik a színen pár bölcs felnőtt, akik úgy gondolják, Attila még nem elég érett ahhoz, hogy irányíthassa a saját életét.
Persze sok más – a fiú kvalitásaitól és személyétől független – tényező is szerepet játszik a történetben, ilyen például a tanévkezdő tanári értekezlet, ahol megtudjuk, hogy az igazgató nem szeretne változásokat az iskolában. Belelátunk a rendszer rugalmatlanságába és lustaságába, majd egy jelenettel később megismerjük annak őszintétlen megnyilatkozásait is, hiszen a drámatanár az igazgató nyomása miatt aránytalanul nehéz feladatot ad Attilának az átjelentkezés feltételeként, majd nemes egyszerűséggel alkalmatlannak nyilvánítja annak megugrására.
Ezen a ponton a fiú elveszíti önálló akaratát és ítélőképességét, a középiskolai felvételinél már csak sodródik az eseményekkel, őrlődik szülei és tanárai nyomása között, majd egy váratlan, tragikus fordulat miatt teljesen kicsúszik lába alól a talaj. Attila története a nagy megmérettetéssel, az érettségivel zárul, ahol teljesen magára maradva ül, üres papírját arca elé emelgeti, majd a földre ejti.
 Fotó: Szilágyi Sára |
A Káva produkciója egy teljesen hétköznapi srác lehetséges problémáit viszi színre, egy fiatalét a többi közül. Valószínűleg mindannyian ismerünk olyan fiatalembert, aki a középiskola (vagy felsőoktatási intézmény, vagy OKJ-s képzés stb.) befejezése után nem tudja, mitévő legyen az életével. A hiányzó padtárs a miérteket keresi, azokat az okokat, amelyek e bizonytalanság felé vezetnek, mégpedig egy olyan diskurzusba ágyazva, ahol a közönség tagjai értelmezhetik, sőt irányíthatják az egyes szituációkat.
Bizonyos pontokon a történet leáll, a kép filmesen kimerevedik, a közönség tagjainak pedig válaszolniuk kell a szereplőkkel kapcsolatos kérdésekre, hogy vajon mit gondolnak, hogy érzik magukat és mit kellene tenniük a továbbiakban. Vannak olyan jelenetek, ahol a szereplők fordulnak a közönség felé tanácsért vagy megerősítésért. A legérdekesebb mégis az, amikor az előadás végén a nézők lehetőséget kapnak arra, hogy Attila szerepét eljátszva maguk álljanak be az egyes szituációkba.
Szemtől szembe a többi szereplővel és az általuk generált, nehezen kezelhető helyzetekkel ugyanis rá kell ébrednünk: a problémák megoldása hiába tűnik kívülről egyszerűnek és egyértelműnek, sokszor még a megfelelő szavak sem jutnak eszünkbe, amelyekkel érdekeinket érvényesíteni tudnánk. Hogyan győzzük meg diákként a tanárunkat egy felülről és előre eldöntött szabály hiteltelenségéről? Hogyan győzzük meg a tanári kar tagjaiként a merev és újításra legkevésbé sem fogékony igazgatót, hogy az általa kialakított rendszer hibás? A közös kommunikáció, a másik szempontjainak meghallgatása és értelmezése arra irányul, hogy kompromisszumokat, megoldásokat találjunk a felmerült problémákra.
 Fotó: Szilágyi Sára |
Újabb aspektust kapcsol be, hogy az előadás szereplői roma fiatalok. Ám nem a durva, erőszakos kirekesztettséget jelenítik meg. Az előadás – mint az a szereplőktől elhangzott később a beszélgetésen – nem, vagy legalábbis nem elsősorban a roma-kérdést tematizálja. Attila hátrányos helyzete csak olyan apró momentumokban érhető tetten, mint amikor a gimnáziumi felvételin két hasonló kvalitásokkal bíró diák közül a tanácskozó tanárok a nem-roma fiatalt részesítik előnyben. Jelen van tehát ez a problémakör is, de ez csak egy a fiú életét nehezítő tényezők közül.
Inkább azért fontos, hogy a történet szereplői roma fiatalok, mert a diskurzus így közvetlenül és szervezetten alakulhat ki romák és nem-romák között. Hogy a problémák az útkereséssel, az elhelyezkedéssel és beilleszkedéssel kapcsolatban éppen ugyanazok, de érezzük azt is, hogy míg az egyik esetben gördülékenyebb az út, a másikban mindig ott a hendikep. Az pedig, hogy a szerepeket nem színészek játsszák, szintén közelebb visz és felold. Hiszen ha az ember a nézőtéren úgy érzi, hogy akár ő is játszhatná az egészet, sokkal könnyebben kapcsolódik be maga is a játékba.
Részt venni egy előadásban pedig nagyszerű dolog. Mert amikor az ember elfogadja a beavatódás szabályait, a nézőtéren való feszengésből hirtelen felszabadult beszélgetés válik, aktív gondolkodás, épületes eszmecsere. El akarjuk mondani a véleményünket és meg akarjuk hallgatni a másikét. És ekkor bonyolult dolgok tűnnek egyszerűbbnek, mert nem is voltak soha olyan bonyolultak. Ez minden civilizált megnyilvánulás alapja, hogy mást ne mondjak: ez maga a civilizáció.