Ötszázötven oldal terjedelemben hallgatjuk, azaz olvassuk a naplóbejegyzéseit rovó Simone Simonini kapitányt (a görög eredetű Simeon név jelentése: meghallgat[tat]ás). A többszörösen, súlyosan bibliai kötődésű név egyszerre idézheti fel Krisztus első földi helytartóját (Simon Péter) és a Szent Szellem kézrátétellel közölt erejét pénzen megvenni próbáló szamariai mágus Simont, vele egyben a szimónia (az egyházi dolgokkal, misztikus javakkal való nyerészkedő kereskedés) bűnét.
Az egy tőről fakadó vezeték- és személynév Umberto Eco bonyolult vonalvezetésű és időkezelésű új regénye lapjain az értékütköztetés mellett azt a sajátos tudat- és személyiség-hasadást is indokolja, amely Simonini kapitány naplójának bizonyos részét önmaga másik énjével, Dalla Piccola abbéval íratja. Ők „ketten” egymás vitázó, megütköző, együttműködő Doppelgängerei, s hogy az epikában régóta ismeretes, de mindig érdekesen ható kettőző-reflektáló előadásmód szigorú és egyben lazító kontrollt is kapjon, a maga mondandójában nem mindig biztos, a feltételes mód latolgatásait preferáló Elbeszélő rendre beleavatkozik a jelmezekkel, parókákkal felszerelkezett kettős-egy mesélő szövegalakításába. (A három megszólaló passzusait – enyhén bár – a betűtípussal is elkülöníti a könyv).
A már nem fiatal Simonini az 1897-es esztendő tavaszán és 1898 őszén-telén, összességében igen rövid idő alatt, nagy tempóban papírra vetett emlékezése 1830-tól pillant végig a minden addiginál mozgalmasabb XIX. század évtizedein, származásától, neveltetésétől, pályakezdésétől nagyszabású emelkedéséig és műve kiteljesedéséig követve az eseményeket. E karrier egy öntudatos, saját bejáratú életbölcselettel rendelkező zugírász (okmányokat hamisító áljegyző) ifjúi képességeit növeszti át a meglett férfi, majd az idős ember egyre kiterjedtebb munkálkodásába: provokátor, spion, ügynök, politikai méregkeverő válik belőle.
Eco sem Simonini magánszférájának bemutatásával nem fukarkodik, sem szűkebb-tágabb hazai és nemzetközi beágyazódására nem sajnálja a fejezeteket (s bennük a főleg saját gyűjteményéből való, szinte egy külön történetszintet megjelenítő korabeli illusztrációkat és dokumentumokat). A haspók S. S. receptek tömkelegét teszi közkinccsé, s egyéb élvekkel is fűszerezi krónikáját. Történelmi egója Dumas-val, Garibaldival, Froïddal (szükséges-e a névfejtés: Freuddal), Taxillal és másokkal méri a kevés jót ígérő XX. század felé tartó kor(ok) kavargását (az író szerint, a mellékfigurák néhányát nem számítva, egyedül Simonini kitalált alak a regényben). Mindkét terepen végzett ténykedése arra enged következtetni, hogy nem kis formátumú, az utókorra is súlyosan veszélyes senkivel, monumentális erkölcsi hullával szembesülünk. Vérbeli regényhőssel.
Hol hát a bibi ebben a nagyregényben, nagyhősben? Eco a szituáció-térképezéseket, megokolásokat túlzásba viszi, agyonírja a históriát (ezt egyébként végül egy eligazító biggyesztékben be is látja), sokat ismétel, elkalandozásokkal és be nem váltott ígéretekkel terheli-rövidíti azt, aki könyve mellé szegődik. Csak nyomaiban mutatkozik az önmagáért jótálló, még önnön hibáit is korrigáló regénykomponálás, mely maradéktalanul csupán A rózsa nevében valósult meg az író-tudós professzori tollán. A prágai temetőre se úgy számítsunk, ahogy címadó motívumra szoktunk.
Mindazonáltal a senki (Senki) Simonini, aki belevész a köréje olykor fontoskodva épített eseménylabirintusba, az olvasóban jelentékeny nyomot hagyó emberdémon. Nagyapjától kapott szellemi-érzelmi öröksége a kérlelhetetlen antiszemitizmus. Az apaival épp ellentétes nagyatyai útravalója ez: „…a zsidó nemcsak hiú, mint a spanyolok, buta, mint a horvátok, kapzsi, mint a levanteiek, hálátlan, mint a máltaiak, szemtelen, mint a cigányok, mocskos, mint az angolok, mézesmázos, mint a kalmükök, gőgös, mint a poroszok és rossz nyelvű, mint az astiak, hanem buja is a végtelenségig…” A prágai temető a cselekmény előre haladásával egyre inkább az antiszemitizmus tárgykörében mozog, de az iménti idézetből is kitűnhet a főszereplő nacionális hazátlansága és általános mizantrópiája. Szerinte a németeknél „aljább embert elképzelni sem lehet”. A tudatlan, fösvény és egyéb kárhozatos tulajdonságú franciák közé csak ezért elegyedik, mert – jelenti ki – nem bírta elviselni olaszságát. De Simonini körhorizontú gyűlöletének nem pusztán számos nép, nemzet a célpontja. Közösségeket, hivatásokat is gyűlöl, például összességében a papság rendjét.
Kínálkozik tehát az új Eco-könyvnek olyan olvasata, amely nem elsősorban, vagy nem kizárólag az antiszemitizmus elemzése felől szemléli a művet. Bár elsősorban a Cion bölcseinek jegyzőkönyvei létrejöttét modellálja-„rekonstruálja” a szerző – és e fő hangsúly miatt a római főrabbi nem ok nélkül jelentette ki egy televíziós beszélgetésben, Eco jelenlétében a könyv olaszországi startjakor: veszedelmes félreértő-félreértelmező indulatokat is kelthet a mű, megzavarhatja a tájékozatlanabb elméket –, az uralkodó mozzanat is kidomborítja: Simonini nem csak egy hitvány, gyilkos rasszista meggyőződés dörzsölt kiszolgálója. Ő gyűlöletember. Nem embergyűlölő: gyűlöletember. Végzetesen, iszonytatóan negatív mivoltának csupán egyik kifejeződése a zsidógyűlölet.
Simonini alantas senki – eszközember is –, de nagybetűs, öntöbbszöröző Senki. Maga a veszedelem. Úgy Senki, hogy nem akárki. Étkekkel, álruhákkal és más módokon (még az alakkettőzéssel is) dédelgetett teste, tudata iránt is képes élni a gyanúperrel. Iránytalan elégedetlenségekből táplálkozó gyűlöletfilozófiája a potenciális öngyűlölethez szintén tartalmaz muníciót. Sovány vigasz.
Barna Imre fordítása az eredeti nyelvezettel vetekedő magyarságba göngyölte a huszonhét fejezetet és függelékeit. Zamatosak a fogalmazás ízei, gyöngyöznek a legjobb bekezdések. A magyar tulajdonnevek nálunk szokásos vagy másféle írásmódjáról talán az ecói Tudálékos megjegyzések alá vonva informálhatott volna a fordító az Európa Kiadó kötetében. A regényben nincs sok magyar vonatkozás, holott – a korabeli Európát nézve – lehetne (Tiszaeszlár stb.). De alighanem így jobb is nekünk.