A Szerencsés flótás (1955) talán ügyesen megírt, de elsősorban inkább kedvesen bárgyú, a cinizmus előtti ötvenes években íródott történet, ahol a szűkebb operett-hagyománynak és a tágabb kelet-európai (?) módinak megfelelően a házasság az a drive, amely a szereplőket hajtja. Három pár összejön, kizárólag az összepárosítandó felek szeretik egymást, konfliktus tulajdonképpen nem is volna, ha az egyik szereplő nem gyártana magának; szerencsére az álprobléma viccesebb, mint a valódi, meg könnyebb is megoldani. Noha ez így egyelőre nem túl bonyolult, az előadás stilárisan némileg áthangolja az eredeti darabot, leginkább azáltal, hogy a Budapest Bár dolgozta fel a dalbetéteket. Az, hogy ők játszanak, központi jelentőségű, mivel a zenekar profilját éppen a közelmúlt slágereinek félig ironikus, félig üde feldolgozásai alkotják, tehát ilyen lesz az előadás alaphangneme is. Hogy megértsük, mi a jó ebben, érdemes két kulcsszót választanunk: legyenek ezek a retró és a trash.
A retróban lelt élvezetünket többnyire az emlékezés elméleteinek segítségével magyarázzák, ha pedig elcsépeltek akarunk lenni, elég kimondani a multifunkcionális varázsszót, hogy „Csinibaba”; csakhogy itt merül fel a kérdés, vajon a Csinibaba rajongói elsősorban azok az emlékezők-e, akik meg is élték az adott időszakot? Tapasztalatom szerint közülük sokakat inkább idegesítenek a dalátiratok, „rontások” és feldolgozások. A Csinibaba talán sokkal inkább a szocializmust meg nem élt generáció kreált emlékezete és szeretetteli somolygása saját szülein, nagyszülein, semmint azok nosztalgiája, akik az időszakról valós emlékekkel is rendelkeznek. Ez, vagy más az oka annak, hogy a retrót érdeklő múlt a vintage kultúra megjelenítéseiben kizárólag nevetséges alakban tűnik fel. Nézzük a bénaságot és nevetünk rajta (lassan divatszinten: nemrég Kele Fodor Ákos tehetséges darabja és a Nemzetiben felújított Jó estét nyár, jó estét szerelem! lovagolta meg a retró-témát), ami pedig tulajdonképpen megegyezik azzal, amit Susan Sontag camp-nek hívott: nem más ez, mint a „rossz” perverz élvezete.
 Jelenetkép, jobbról Fekete Ernő |
Ezen a ponton becsatlakozunk a trash-hez. Lévén a Szerencsés flótás rendezője egyben a TÁP Színház alapítója, mely társulat egyediségét máig az adja, hogy rossz színházat csinál, szándékosan a rossz szeretetére épít. A Minden rossz varieté például tudatosan gyárt rossz szkeccseket, Vajdai Vilmos rendezéseiben pedig, és a Szerencsés flótásban különösképpen, felbukkannak a szövegből adódó rossz élvezetére tett ajánlatok. Nem a színházban, hanem a filmben találjuk meg tehát Vajdai alkotói rokonságát: a paramozi, a trash, avagy a „rosszfilm” műfajában, melynek vegyes kategóriája olyan különböző műfajokat egyesít, mint a japán szörnyfilm, a softcore pornó, a képregények vagy épp a strandos musicalek. A kulturális üledék kedvelőit az köti mégis össze, hogy ízléspolitikájukat a magaskultúrával szemben határozzák meg, ráirányítva ezzel a figyelmet arra, hogy az ízlés csak társadalmi konstrukció, és arra, hogy a jó ízlés mindenekelőtt a mások ízlésétől való zsigeri undorodás. „E közösség számára a ’rossz’ épp olyan frissítő esztétikai értelemben és serkentő politikai értelemben, mint a zseniális” – olvashatjuk a Prizma folyóirat trash filmmel foglalkozó számában Jeffrey Sconce vonatkozó tanulmányát. A paramozi sokszor ürügynek használja a történetmesélést, benne sokkal nagyobb jelentőséget kapnak a stílusbeli és formai elemek. „A rosszfilm inkább a maradi vizuális effektusokra, az égbekiáltó anakronizmusokra és a ripacs színészi játékra épít” – ennyiben nyugodtan mondhatjuk, hogy a retró, tehát a nevetséges és bénácska múlt megmutatása tökéletes terep a trash-nek.
 Ujlaki Dénes és Barabás Richárd az előadásban. Fotó: Puskel Zsolt – PORT.hu |
„…a paramozis néző akkor igazán boldog, ha fecskendős nők küzdenek egymással egy skizofrén varietésnél, aki pár pillanattal korábban ette meg a macskája bal szemgolyóját.” Ha ennek a mentén szeretnénk beazonosítani a Flótást, a macskaszemgolyót nem, de a fecskendős nőt és a skizofrén orvost kipipálhatjuk, Keresztes Tamás az utóbbit szuperül megoldja. A Vajdaira már korábban is jellemző, DJ-szerűen kevert hanghatások, kényszeres ismétlések, az ezúttal a South Park stílusba öltöztetett táncosok, Ujlaki Dénes kecsesen szökellő mozdulata – egyébként Gergye Krisztián groteszk, gyakran humoros koreográfiájában -, egyéb őrült, érzelmileg eltartó, ironikus és a formát előtérbe toló stilisztikai eszközök a kortárs magyar színházban még leginkább Bodó Viktor extázisszínházával rokoníthatóak. Fontos választás még Németh Juci a dizőz szerepére, mely maga is ironikus szerep: a dizőz ugyanis a díván ironizáló csetlő-botló énekesnő – és kétségtelen, hogy ma Magyarországon sztárnak, ha jelent ez valamit, kevésbé színészeket, inkább énekeseket lehet nevezni. Úgyhogy a Budapest Bár énekesének felkérése ügyes húzás, Németh Juci, mondhatni, „lájkmágnesként” funkcionál, egyébként jól.
Egyetlen ponton érződik a rendezésen valami kényszeres alkalmazkodás bizonyos tőle idegen hagyományokhoz. Szerencsére azért szokás (ha nem is gyakran) helyretenni az operett szirupos történetének hamisságát; meglátni az egybekelő párok boldogsága mögött a rosszabb jövő esélyét, de most az erre tett kísérlet kicsit erőltetett módon illeszkedik az erősen ironikus előadás rendszerébe. Nehéz komolyan venni az össze nem került, de talán szívesen mégis inkább egymást választó szerelmesek szomorú tekintetének hosszantartó egymásba fonódását. Pusztán azért, mert ez az egyetlen iróniamentes, rendes „jó” színházi pillanat az előadás során. Ha a szereplők egy fokkal kevésbé parodisztikus, trash helyett talán zamatos bio karaktereket alakítanának, akkor persze beleférne a darab értelmezésébe az a fordulat, hogy azok a hősök, akik inkább polgári rendre, házasságra vágynak, egyszer csak meginogjanak az oda vezető kapu küszöbén. Hogy aztán rögtön vissza is billenjenek arra a pontra, amelyet Kiss Diána Magdolna hosszúpillájú naivája így jellemez: „jó ez a kellemes, langyos biztonság-érzés.”
A végére hagytam: Fekete Ádám a konferanszié szerepében nagyon jó. Ahogy már a Minden rossz varieté stand up komikusaként is az volt. Sőt. A konferanszié végül is amolyan retró stand up komikus. Szerűség.
Vö. Ugrai István: Szóda, citrom, cukor
László Ferenc: Színészkedjünk rendesen!
Ady Mária: A humor, az nagy kincs
Urbán Balázs: Csalogány és más énekes madarak
Bedő J. István: Kis éji semmiség
Baráth József: A szerencsétlen néző esete a Szerencsés flótással a Városmajorban
Zappe László: Kivénhedt bohóság renoválva