Múzeumok Majálisa II.
2008.05.19.

„Anya, melyik is a Nemzeti Múzeum? Amelyiknek a kertjében egész nap játszani meg kézműveskedni lehet?” SZILÁGYI ZSUZSA CIKKE.

A fenti kérdésre gyereknemzedékek felelték magától értetődően, hogy a Nemzeti Múzeum az az épület, amelyiknek a lépcsőjén Petőfi elszavalta a Nemzeti dalt március 15-én. Aztán hódítóútjára indult a piacgazdaság, úgyhogy a rendszerváltás hajnalán megtudtam, hogy a Nemzeti Múzeum egyszerűen egy nagy épület a város egyik első pizzériájával szemben! Most meg mintha helyén lenne a dolog a gyerekfejekben: már nemcsak az iskolai ünnepélyek képei rémlenek föl, nem is a kisgyerekgyötrő tárlónézegetés koronaékszerekkel vagy nélkülük, hanem az ezernyi titkot, izgalmat, tevékenységet rejtő-kínáló sátorerdő, ahonnan már csak kicsit kell lépnünk, csak át a küszöbön, hogy gyerekeink kiállításlátogató kamaszokká, felnőttekké váljanak.

A Múzeumok majálisához és a majálisozó kisgyerekes családokhoz kegyes volt ez a májusi hétvége, legfeljebb a későn döntőket, az utolsó pillanatban kilátogatókat kapta el egy nyárias zápor, egyébként simogató szűrt napfény várt mindenkit a Múzeumkert hatalmas fáinak tövében fölállított sátorvárosban.

Megtalálhatta itt a szórakozást a legapróbbaktól a gyereklelkű felnőttekig mindenki. Boldogan vagdosó, ragasztgató apukák üldögéltek a gyerekek mellett a Magyar Országos Levéltár reneszánsz foglalkoztatójában, ahol valódi tintával, pennával a kézben igazi írnok vált belőlünk, vagy épp könyvkötőinasként csodálatos reneszánsz mintájú fedeles kiskönyvet készíthettünk – saját kezűleg. A pepecselést kevésbé kedvelő fiatalemberek és ifjú hölgyek logikai játékokkal múlathatták az időt az Óbudai Múzeum jóvoltából, vagy épp kísérleteket próbálhattak ki szakértő magyarázat kíséretében az OMM Elektrotechnikai Múzeumának sátrában. A villanykapcsolóhoz szokott kezek először igen bátortalanul forgatták meg a kézi dinamó kerekét: a lakásban oly természetes villanyáram így, „két kézzel” készítve döbbent csodálatot váltott ki a gyerekekből. S persze itt volt minden „csodamúzeum” kötelező kelléke, a szikrát hányó Van de Graaf generátor is. A Vegyészeti Múzeum nyári Alkimista diáktáborába toborzott érdeklődőket: aki akarta, sátrukban bepótolhatta a kémia órán elmulasztottakat. A Természettudományi Múzeum jégkorszaki kamaratárlata kreatívan ötvözte a két irányt: a sátorkiállításon muzeológusok értő magyarázata kíséretében ismerkedhettek a leletekkel a nagyobbak, ezalatt a kisebbek barlangrajzokat készítettek öklömnyi sziklafalakra.



A múzeumpedagógusok és a szervezők jól tudják: a gyerekek nem szeretnek sokáig egy helyben üldögélni. A Szentendrei Skanzen szabadtéri népi játszóterén ügyességi játékok várták a gyöngyfűzésben vagy épp zöldségbáb-készítésben (Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum) ellankadt apróságokat. Aztán a történeti játszóházban saját alabárddal-pajzzsal fölfegyverkezve csatába indulhattak – vagy épp moldvai csángó dallamokra táncolva, pörögve-forogva pihenték ki a kézműveskedést - szombaton épp Halmos Kata és a Fakutya zenekar jóvoltából.

A sátorváros körülölelte a múzeumot, a kavalkád mégis rendezett látványt nyújtott. Az egységesség sok előnye mellett persze hátrány is: az egyes kiállítóhelyeknek kevés lehetőségük maradt önálló arculat megmutatására. Az egyensátrak sorából valósággal kivirított az Országos Pedagógiai Múzeum farmotoros piros vetítőbusza. A nosztalgiabusz alighanem nézőcsúcsot hozott: a majálisozók sorban álltak, hogy megnézhessék a kocsi belsejében álló hagyományos vetítőgépen forgó fekete-fehér oktatófilmeket.

Igazi majálisi sokadalom volt tehát a Múzeumkertben, ahol kicsik-nagyok, fiúk és lányok, humán és műszaki érdeklődésűek, tudóspalánták és művészlelkek, ölben kucorgók és örökmozgók egyaránt találtak érdeklődésüknek megfelelő programokat. Gyerekbarát ételeket is kínáltak a kertben: egy-egy kis perecet, pogácsát megfizethető áron. Talán a Múzeumkert ápolására, fűnyírásra, alaposabb gereblyézésre lecsippenthettek volna egy kis összeget a majálisra szánt forintokból a szervezők, s néhány helyen a program jellegéből adódóan a poros talaj helyett kellemesebb lett volna valamiféle ideiglenes burkolat, de a gyerekeket ez biztosan nem zavarta. A védett, zárt terület, a foglalkozásokat vezető múzeumpedagógusok kedvessége, közvetlensége olyan otthonos hangulatot teremtett, hogy a gyerekek pillanatok alatt saját, megszokott terepüknek tekintették ezt a különleges, sajnos csak egy hétvégére szóló játszóteret.

Támogató: Múzeumi Kollégium