 Jelenetkép a Pass-port Segedin / Szeged – avagy maga az ördög című előadásból |
Minden, ami hasonlít rám, gyengévé és sebezhetővé tesz. Ebből következően minden, ami különbözik tőlem, erőt ad és bátorít. Türelemhiányos idők járják, ezért csak ezt az egyetlen gondolatot emelem ki a most már tényleg nagykorú, mert idén huszonkét éves Thealter egyik alapító atyjának, nem mellesleg a karót nyelt hazai fesztiválszcéna messze legeredetibb megnyitóit abszolváló Balog Józsefnek idei, közös megfontolásra szánt jó tanácsai közül. És azon már senki sem lepődött meg, hogy ami ezek után este hattól éjfélig következett három, másként speciális helyszínen, ékesen igazolta a bölcs szavakat.
A szegedi Maszk Egyesület és a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház együttműködésének a kezdetei lassan mitikus időkbe vesznek, de úgy tűnik, ennyi év után is vannak még tartalékok mindkét oldalon. A legújabb projekt éppen a két oldalról beszél: Urbán András rendező és részben alkalmi, részben állandó csapatjátékosai távcsővel és mikroszkóppal fürkészik, hogy mi van a határ innenső oldalán, és mi az, ami már minden határon túlmegy. Az idén májusban kezdődött és egyelőre novemberig tartó Pass-port projekt ugyanis látás és láttatás hétköznapi, mégis húsbavágó kérdéseit vizsgálja szegedi, szabadkai és szegedi-szabadkai viszonylatokban.
A trilógia második része, egyben a Thealter nyitóelőadása (ma éjjel folyt. köv. az első résszel), a Pass-port Segedin/Szeged – avagy maga az ördög kegyetlenül vicces toleranciarevü szűk másfél órában. Sok helyen még borzas a mű, pedig az alkotók nem pihentek: mintha mindent össze akartak volna hordani magyarokról és magyarkodókról, ami csak eszükbe jutott. Erős a felütés a meztelen, méretes műfalloszát didaktikus segédeszközként használó, magát kényelmetlenül érző ördögfival, de az olasz spagettit zabáló magyar családi körnél már kiütközik az előadás fő problémája: a téma ütős, de a szövegek sokszor még dadognak. Urbán András színházában persze a képek az igazán beszédesek, a magyarcímer-változtató bizottság elnyújtott ülése nyomán megszületett élőkép, a göndörszőrű mangalicát simító Szűz Mária például bizarr látványosság.
 Bakos Éva, Ágens és Madák Zsuzsanna |
A sok orrunk alá dörgölt konkrétum után vegytiszta, elvont szépség a Vármúzeum fülledt, egyszerre szentély- és erődszerű falai között: a Petra von Kant keserű könnyeinek Ágens-féle szabad átirata, a nőInTime halk szavú, néha egyenesen néma számadás három nő közötti lehetséges és lehetetlen energiaáramlásokról. Koncentrációs gyakorlat a javából: a japáni ihletésű magánvilágába zárkózó, fenséges perszóna (Ágens) valójában életképtelen, nagyszerű bábu, aki még ételt-italt sem képes magához venni, csak akkor, ha őt rajongva gyűlölő alárendeltje (Bakos Éva) kiszolgálja. Szavak nélkül is kerek, rítustól rítusig tartó életükbe az utcáról toppan be a sziklaszilárdságú viszonyba egyre nagyobb rést ütő bűbájos harmadik (Madák Zsuzsanna), avatatlan kezeivel elmaszatolva és újrarajzolva a kalligrafikus kontúrokat.
Mintha egy elviselhetetlenül lelassított film nézői lennénk: nem történéseket látok, hanem kitartott állapotokat érzékelek (és ebbe bőven belefér, hogy valakinek elege lesz és a játéktéren átvágva távozik – legyen csak a nézőnek véleménye, erről /is/ szól ez a fesztivál). A három nő között ráérősen megépülő hierarchia téglái adottak (ők maguk azok), ahogy a kötőanyag is (kétségbeesett vágyuk a másik megtapasztalására). A kérdés csak az, hogy ki és milyen sorrendben rakja őket egymás mellé: a variációk száma véges, de Ágens egyes számú nője ráérősen végigzongorázik minden, a legvégén pedig szükségképpen és visszavonhatatlanul marad magára.
 Jelenet A pitbull cselekedeti című előadásból, jobbra Nagy Zsolt és Stefanovics Angéla. Fotó: Révész Róbert (A képek forrása: MASZK Egyesület) |
Magány van bőven a Titkos Társulat produkciójában, a Rongy Kocsmában előadott A pitbull cselekedeteiben is. Kárpáti Péter írta, a társulattal közösen rendezte a saját bevallása szerint a Keleti pályaudvartól tegnap este egészen a volt szegedi textilgyárig, családtól családig házaló morc vándorpróféta kalandjait. A lepusztult külsejű Pitbull véletlenszerűen (?) kiválasztott (??) családjának (?!), vagy mondjuk inkább így: egy nő és egy férfi együtt-, vagy inkább egymás mellett élési körülményeinek alapos, szórakoztató felskiccelése ugródeszka csupán. A viszonyok itt meglehetősen képlékenyek, a szereplők gumiszabályokkal húzzák-halogatják a valódi döntéseket, a Pitbull pedig ruganyosan és felkészülten szónokol és provokál, hibátlan érzékkel rátapintva a kínos pontokra.
Nagy Zsolt rejtélyes címszereplője vérprofi showman, utazó bölcselő, folyton megújuló energiaforrás, aki nem csak a lakásba bezárt bábfiguráit animálja kedve szerint, de minket, a kukkoló és résztvevő közötti határmezsgyére leültetett nézőket is ügyesen manipulálja. Lenyűgöző lendülete két órán át hajtja, űzi alkalmi áldozatait a felszabadító vég felé, amikor azt is megtudjuk, hogy semmi sem az, aminek látszik. Vagyis hogy az élet álom, de ezt mintha már olvastuk volna valahol.