Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

AZ ÁM, HAZÁM!

A balatonszárszói József Attila Emlékház új kiállítása
2012. jún. 24.
Bizonyára óriási kihívást jelent egy olyan zsenihez méltó emlékkiállítást rendezni, mint amilyen József Attila volt. Mindent összevéve, úgy tűnik, a szárszói emlékház kurátorainak sikerült felérniük a feladathoz. BOGDANOV EDIT ÍRÁSA.

József Attilával kapcsolatban nem hagyja nyugodni az embert a kérdés, hogy vajon honnan volt benne ez a mindent elsöprő, elementáris tehetség? Honnan vette a szavakat, gondolatainak csiszoltságát, gyönyörűen rendszerezett merészségét, honnan vette a modernséget a szegénységbe született, onnan kitörni tulajdonképpen képtelen, szinte állandóan, még felnőttként is az éhséggel küszködő, polgári nevelésben sosem részesült félárva? Honnan tudott 17 évesen olyan kötetet publikálni, mint a Szépség koldusa? Ezekre a kérdésekre valószínűleg nincs válasz, hacsak az nem, hogy talán pont ezek a kérdések mutatnak rá az alkotó szellem természetének kiszámíthatatlanságára.

A
A balatonszárszói Horváth-panzió, ma József Attila Emlékház

1937 – a költő halálának éve. Ennek az évnek a József Attilához kapcsolódó történései, dokumentumai és relikviái jelentik a kiindulópontot és játsszák a főszerepet a balatonszárszói József Attila Emlékház tárlatán. A ház/villa, amelyben a kiállítás látható, az egykori – most felújított – Horváth-panzió, ahol a költő életének utolsó két hetét töltötte. A kiállítást bevezető, a látogatót az életútban eligazító Curriculum vitae, a biográfiát kiváltó nevezetes autobiográfia: a költő utolsó CV-je.

Belépve az első helyiségbe – bár nem beszélhetünk hagyományos értelemben vett helyiségekről, mivel az (Európai Uniós támogatással történt) felújítás során a régi Horváth-panzió „ki lett belezve”, vagyis a szobákat alkotó falakat lebontották, egy tágas, egybenyíló kiállítóteret alakítva ki – azonnal szembetűnik a tárlat vizuális dominanciája, karakteres, modern dizájnja. A falakon óriás méretűre nagyított József Attila-fotók, itt a kiállítás elején még utolsó éveiből, aztán különböző életkoraiból, valamint a hozzá kötődő nőkről:  édesanyjáról, nővéreiről, szerelmeiről. E fekete-fehér fotókkal erős (és mutatós) kontrasztban áll a kiírásoknak-feliratoknak alapul szolgáló rozsdavörös háttér.

A kiállítótér egy szegletében utalásszerűen berendezett szobarészlet található: benne az utolsó fekhely, a ráhelyezett bőrönd a Szárszóra való utolsó utazás emléke, kinyitott fedelében a búcsúlevelek Cserépfalvi Imre kiadótulajdonosnak, Bak Róbert orvosnak, Szántó Juditnak, egykori szerelmének és Kozmutza Flórának, akkori szerelmének. Az éjjeliszekrényen az utolsó könyv, amelybe beleolvasott, Hugo verseskötete. S végül a kéményakna helyén kialakított vitrinben az utoljára viselt ing, melyet a gázoló vonat szaggatott meg. A hely szelleméhez hűen a tárlat a vég felől indít.

József Attila nemcsak életének utolsó hónapját (1937. november 4-től december 3-ig), de az előző év nyarát is Szárszón töltötte húga és annak férje, Makai Ödön panziójában. Ennek, a költő számára kiegyensúlyozott, szép nyárnak a lírai termése többek között a Hullámok lágy tánca című vers, amely számos más verse mellett audio-készülékkel meghallgatható. Megrendítő, ahogy az ember Latinovits Zoltán – mindenki másét feledtető – előadásában hallgatja a Reménytelenült, közben szemben áll József Attila óriásira nagyított, szomorú, mégis sugárzó tekintetű fotójával. (A kiállítás egy nem mellékes tanulsága, hogy bár sokan mondanak József Attila verset szépen, jól, de – minden modorossága ellenére vagy mellett – senki sem mond úgy, mint Latinovits. Belőle a  költő szól.)

József Attila neurózisa, pszichés problémái és labilitása köztudott tények, ahogy az is, hogy részt vett több kezelésen, kúrán, analízisre járt, végül pedig idegszanatóriumba került. Bagdy Emőke pszichológus asszony meggyőzően fejtegeti előadásában (Jelenczki István filmjének részleteiből látható összeállítás a tárlaton), hogy József Attila nem elmebeteg, őrült, hanem csupán hiperérzékeny alkotó személyiség volt, aki magánéleti problémái, „sebzett kapcsolati mintái” következtében depressziós és zsenijéből fakadóan neurotikus volt. Mostani neurotikus korunkban ebben is csak József Attila modernségét látjuk.

Részletek a kiállításból
Részletek a kiállításból

Maradva a pszicho-vonalnál: a kiállítás egyik fő attrakciójaként az eddig még közszemlére nem bocsátott Rorschach-tesztet emelik ki a rendezők, ezt a pszichológus-gyakornok Kozmutza Flóra csináltatta meg József Attilával. Itt láthatóak a Rorschach-ábrák, s a költőnek azokra adott asszociációs válaszai is. A látogató ezzel azonban nem igazán tud mit kezdeni, egyrészt mert nem tudjuk az ábrákat dekódolni, másrészt mert nem tudjuk elolvasni a költő keze írásával írt több oldalnyi reflexiót. Ez az anyag valószínűleg igazán csak a szakpszichológusok érdeklődésére tarthat számot, mint ahogy Bagdy elemzi is (olykor populárisba hajló tónusban), így inkább csak kuriózumnak tekinthető ez a rész, vagy a Flóra-szerelem narratívájának kiindulópontjaként érdekes.

Az irodalmi múzeum egyik kiemelkedően fontos feladata a szépírókról készült fotók gyűjtése, őrzése. József Attila fotóiból már jelent meg kötet a PIM kiadásában, s ezek alkotják a törzsanyagát a tárlaton láthatóknak is. Ezeken felül is állították ki természetesen például a szerelmeket, Szántó Juditot, Marton Mártát, Vágó Mártát, Kozmutza Flórát ábrázoló fotókat, vagy József Attila apjának, József Áronnak a képeit, illetve az író-költő kollégákkal közös jó néhány fotót.

Már a kötetben is megdöbbentettek a költő édesanyjáról készült képek. Összesen kettőről van szó, de azokból egy élet tragédiája tárul fel. Az egyik 1908-ban ábrázolja Pőcze Borbálát három gyermekével, a még kicsi Attilával, Jolánnal és Etelkával. A képen egy bájos, puha, telt arcú, fiatal nő látható. A következő kép 11 évre rá, 1919-ben készült. Ezen a „mama” idős asszony: egy kicsi, összeaszott, csontos, törődött öregasszony, ránézésre úgy 70 éves. Pőcze Borbála ekkor 39 éves volt. A kiállításon mindkét kép látható.

A képek forrása: PIM
A képek forrása: PIM

A bejárattól távolodva visszafelé haladunk az időben, a gyermekkor felé: láthatjuk József Attilát gyerekként, kezében puskával, hallgathatjuk tizenegy-két évesen költött versét, a Jocót (a Sebő együttes feldolgozásában, ez főleg gyerekeknek ajánlott, nagyon jó!), aztán láthatjuk ifjúként, dacosan, majd felnőttként mosolygósan, írókkal és családi körben, gondolkodón, komolyan, majd elgyötörten, megtörten. Életének tragédiáját nem akarom itt megírni, talán csak a kései (József Attila-i értelemben: hiábavaló) értetlenségemet írom ide, amiért neki ebben a hazában kétszáz fix sose telt. Ez tönkretette, megalázta, önértékelését oly mértékig tiporta sárba, hogy már abban is kételkedett, hogy tényleg nagy költő lenne.

József Attila benne van a pórusainkban, a kollektív tudatalattinkban. Aki azt hiszi, hogy nem tud József Attila verset, valójában az is tud. Költeményei olyan nagyszerű versekben élnek tovább, mint például Szabó T. Anna Elhagy vagy Tóth Krisztina Porhó című poémáiban, hogy csak a számomra legkedvesebbeket említsem a helyszínen meghallgatható parafrázisok közül.

Nem lehet szó nélkül elmenni a kiállítótérben tapasztalható örvendetes zsivaj mellett (verset a csendesebb időszakokban ajánlott hallgatni) sem. A kiállítás szemlátomást látogatott, ami József Attila népszerűsége mellett biztosan a számos interaktív felületnek is köszönhető, ez mindenekelőtt a gyerekek, tinik érdeklődését kelti fel. S tekintettel arra, hogy feltételezhetően rengeteg iskolás csoport fog még itt megfordulni, ez mindeképp üdvözlendő, hiszen nem vonszolják majd magukat unottan végig a tárlaton, hanem nekiállnak játszani, és közben egy csomó mindent megtanulnak – csak úgy mellékesen.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek