Az igazán jó karikatúra nem hatástalanodik el az idővel, mert annak nem csak napi, de örök aktualitása van, mivel olyan emberi gyengékről és társadalmi visszásságokról szól, amelyeknek legfeljebb a szereplői cserélődnek, de a helyzet morális igazsága nem. Ezt eddig is lehetett tudni, anélkül, hogy végignézett volna az ember pár évfolyam Borsszem Jankó címlapot (de úgy még jobban), vagy néhány archív Ludas Matyi számot, mely hetilap egyébként 1945-ben indult, s így mondható, hogy a szocializmus vicclapja volt, ami önmagában is egy vicc, de ha arra gondolunk, hogy a mai rendszernek nincs félmillió példányban megjelenő papíralapú élclapja, már nem annyira. Szóval a Ludas Matyi jónéhány rajzos poénján még manapság is lehet röhögni, és ez azért gáz, mert megint azt jelenti, hogy vajmi kevés dolog változott a közállapotok terén, a főnök-beosztott viszonyban, a pénz elosztásában, a nemzeti önérzet kilengéseiben, a protekcióban, meg miegymásban.
 Sajdik Ferenc: In memoriam Agatha Christie |
És akkor a KOKSZ (KOrtárs Karikatúra és Szatíra műhely) megalakulásának tizedik évfordulója alkalmából rendezett tárlaton Sajdik mestertől kiválasztják a húsz évvel ezelőtti rajzot (amelyen – nem számoltam, de – biztos, hogy nem hetvenhét halálnem található, viszont így úgy hangzik, mint a népmesék), amely gyilkosan szatirikus ötleteivel maga a kifinomult élvezet. Egészen addig, amíg szöget nem üt az ember fejében a krimik életszagúsága, az ismerős kiszolgáltatottság és az ezzel párban járó lassú halál.
 Bojcsuk Iván: Magyar táj magyar kapával |
Mert oké a jubileum, meg a társaság, hiszen miattuk villamosozunk el a Vízivárosi Galériába, ám a rajzokat, műveket a manapság ránk telepedő közérzetünkön átszűrve szemlézzük, így óhatatlanul fogékonyabbak vagyunk azokra, amelyek aktuális ügyeinkre rímelnek. Ilyen Kaján Tibor ugyancsak történelminek számító (mert 1985-ös) Megbocsátás című nyitóképe, amelyen egy elgörbült, meggyötört szög és egy hatalmas, öltönyös harapófogó paroláz „Felejtsük el, ami köztünk történt” szöveggel.
Császár Vera Makina kitett egy vesszőből font, klasszikus porolót, amelynek lapátját néhány pöttyel fejjé alakította, s aláírta, hogy „Tanügyis néni”. Surányi J. András halottfekete ege alatt egy szemüveges és egy lajbis figura pirosra illetve narancssárgára pingálják az ország térképét, Matiné című rajzán pedig a csaholó ebek csupán egy lyukon át pillanthatják meg a teliholdat, már ha odaér. Jelenszky László tájképén a napkorongon lóg a „for sale” cédula, a szintén 2002-es, csak a címében elavult Külvároson pedig a pénzbedobós automata simogatást ad. Tettamanti Béla aktja nemzeti színű pókhálóból bontakozik ki, másik rajzán a kopasz életfa a trikolór színeit szívja magába.
Vannak még szobrok, festmények, nehézsúlyú grafikák, frottázsok és tárgyak (névsor és további művek itt: www.koksz.hu), melyek közül a legmorbidabb Bojcsuk Iván Magyar táj magyar kapával című objektje, amely egy sima, barna deszkalapból áll, rajta rozsdás, ám matyó motívumokkal identikussá tett kapával.
Aztán következnek az elképesztő Fenekovács László lapjai: a Nemzeti kirakós címűn megannyi apró, minden irányba tekintő Orbán-portréból áll össze a tökéletesen zárt, hiánytalanul összerakott puzzletábla, mellette meg az akasztófahumor magasiskolája, a Nálunk kolbászból van (speciel nem a kerítés) című remek, amelynek poénját a verbalitás most aztán tényleg megölné, jobb, ha mindenki megnézi magának!
 Surányi András: Matiné (A képek forrása: KOKSZ) |
A karikatúra akolmeleg helye persze nem egy galéria fehérre meszelt fala, bár ez a kiállítás most fontos a születésnap miatt, de emellett azért is érdekes lehet, mert megmutatja a technikát, vagyis hogy az eredeti, tehát a nem sokszorosított és nem kicsinyített „alapmű” milyen és mekkora műgonddal készülhet.
A bevezetőben megálltunk a Ludas Matyi című lapnál, amely 1992-ben megszűnt, 1989 óta viszont van Hócipő, sőt pár éve online változata is. Aki még több karikatúrára vágyik, kattinthat oda, vagy figyelheti a Karton Galéria programját, mivel az sajátos módon képregényre és karikatúrára szakosodott. Szóval csak keresni kell, vannak még lelőhelyei a keserű nevetésnek, meg a vinnyogva sírásnak.
A kiállítás 2012. június 22-ig tekinthető meg.