Kezdjük tehát az előbbivel, mindenekelőtt a verseny információs háttéranyagával. Két füzet is megjelent a versenyre, előbb (május 22-én) a Fidelio különszáma, majd a verseny kezdetére egy kisebb példányszámú, de elegánsabb, kétnyelvű prospektus, mely a különszám mutációja, amennyiben a bennük lévő szövegek megegyeznek. A verseny alakulását folyamatosan figyelemmel lehetett kísérni a hivatalos honlapon, ahol – hiányos – diszkográfia, válogatott hangzóanyag és egyéb nyalánkságok is rendelkezésünkre állnak.
 Benyounes Quartet |
Sajnos egyik helyről sem lehetett minden releváns információt beszerezni: a Fidelio-különszámból (melynek versenymenetrendje szerint pl. a gálahangverseny egy nappal hamarabb lett volna, szemben a hátoldali hirdetés helyes dátumával) a kvartettek nemzetisége sem derült ki (a prospektusban az együttesek neve mellett legalább az országnevek rövidítése szerepelt), de a vonósnégyesek tagjainak nevét is hiába kerestük bárhol. A zsűri tagjairól is találhattak volna a szervezők aktuálisabb információkat: Arvid Engegard legutóbb, májusban a Camerata Academia (vagyis a Mozarteum kamarazenekarának) koncertmestereként is fellépett a Müpában, amely posztra még Végh Sándor kérte fel anno. Rados Ferenc pedig (sajnos már) nem tanít a Zeneakadémián (melyet az együttesek életrajzai nagyobbára egyszerűen „leZakoznak”).
Egy gálakoncerten túl kell élni a protokollt, ami ezúttal nem esett nehezünkre. A beszédek személyesek voltak, (különösen Alja Végh-Batthyányé, Végh Sándor lányáé), melyekhez Becze Szilvia nívós és gördülékeny műsorvezetése adta a keretet. Az első rész végén még meghallgathattunk egy Lajtha-vonósnégyest, melyet a mű legjobb előadásáért különdíjban részesülő brit Cantabile Quartet adott elő. Lajtha 7. vonósnégyese valóban leporolásra érdemes, szórakoztató, szellemes és színes darab – ennyi ebből az előadásból is kiderült, de sokkal több nem. A döntő négy résztvevője közé bejutó Cantabile két hegedűse és brácsása hangi gondokkal küzdött, ami aligha írható a verseny utáni kiengedés és indiszponáltság számlájára: valakinek vagy van élvezhető vonós hangja, vagy nincs. Gondok voltak a szólamarányokkal, különösen a szekund tűnt önbizalom-hiányosnak, következésképp kevésnek.
Szünet után következett az, ami miatt e koncert mégis izgalmasként és élvezetesként marad meg emlékezetünkben. A megszólaló két együttes, a Kelemen Kvartett és a Benyounes Quartet klasszisokkal érettebb és zeneibb hangot és tudást mutatott, mintegy igazolva a zsűri döntését, miért nem adott ki harmadik díjat. Az eredményhirdetés alapján inkább az a kérdés, az elsőség sorsát miért nem döntötték el, erre egyébként Keller András köszöntőjéből sem kaptunk választ. A különdíjak alapján a brit Benyounes-kvartett elsőbbnek tűnt – kíváncsian vártuk, igazolják-e ezt a gálakoncerten.
 Kelemen Kvartett |
Kelemen Barnabásék két arcukat is megmutathatták: Kurtág 6 moments musicaux-ját értő és értető módon adták elő – ami nagy szó a kortárs zene esetén. A Kelemen-kvartett eredendően Kelemen Barnabás és Kokas Katalin összeszokott párosára épül, ami egyrészt nagy lépéselőny, másrészt hallatlanul nehéz feladat a másik két tag számára. A zeneakadémiai tanulmányainak még csak az elején járó Kokas Dórának most bőven volt módja bebizonyítani, hogy nem másodrendű tagja az együttesnek, hiszen Kurtág darabjában a cselló kulcsszerepet játszik. A házaspár kissé belemenősebb, szabadabb játékához képest szabályosabb, de bátor és szép hangú gordonkajátéka igazi élmény volt. Ezt a Schumann-vonósnégyes két tételéről is elmondhatjuk.
A második hegedűs Homoky Gábor azonban hallhatóan még nem találta meg a helyét az együttesben: bár szépen, „jelesre” elhegedülte szólamát, s mozgása, kiállása alapján nem tűnik önbizalom-hiányosnak, zeneileg alig van jelen. Különösen Schumann A-dúr vonósnégyesének második, variációs tételében hiányzott a szekund olykor ritmikailag is szándékolt ellenszólama. Nem annyira hangerőről van szó, sokkal inkább karakterről, hangszínről. Ennek az együttesnek – vezetőjének köszönhetően – alighanem mindig is az lesz a jellegzetessége, hogy a karakteres prím és brácsa mellett kevésbé előtérbe lépve, mégis (visszafogott) határozottsággal legyen jelen a szekund és a cselló. Úgy tudom, Kelemenék már több másod(ik) hegedűst is „elnyűttek” – a hallottak alapján nem csodálkoznék, ha hosszútávon lenne még változás a szekund posztján. Épülhet egy vonósnégyes a prím és a brácsa tengelyére, és az se baj, ha a másik két szólam józanabb – de mindenkinek meg kell találnia a saját színét és karakterét. Ezzel együtt ez a Schumann-részlet zeneileg az est egyik legizgalmasabb foltja volt. Kelemen Barnabás játéka egyre jobban tetszik. Ma is megvannak azok a jellegzetességei, melyek egy évtizede jellemzik: a pillanat ihletében, sziporkájában, az állandóan vibráló zenei anyagban mindig figyelemfelkeltő, jellegzetes tónusa, olykor merész vagy váratlan váltásai. Ezek azonban egyre kevésbé tűnnek manírnak, pláne véletlennek, a ráció pedig egyre nagyobb szerepet kap játékában. Ne feledjük, Végh Sándor maga is szeretett a pillanat ihletének zenélni.
A másik győztes a Benyounes-kvartett volt (Zara Benyounes, Emily Holland, Sara Roberts és Kim Vaughan). A 2007 óta együtt muzsikáló csapat Bartók 2. vonósnégyesét adta elő. Különösen Kelemenék után tűnt ez a női vonósnégyes érettnek, összeszokottnak, profinak. A XX. század klasszikusnak számító, ám még mindig újabb megfejtésekre váró darabjának előadása közben aligha jutott eszünkbe, hogy fiatalokat hallunk. Az értelmezés egyértelműsége, a hangzás, a szólamarányok kiforrottsága mellett nem maradt el a pillanat varázsa vagy a művet záró katarzis. Alighanem hallunk még erről az együttesről, és már most örülhetünk, hogy a Tavaszi Fesztivál különdíjaként jövőre viszontláthatjuk őket.
A Végh-vonósnégyesversenyen tehát egy „kócosabb”, de talán egy árnyalattal dinamikusabb, izgalmasabb együttes és egy konzervatívabb, már ma a kész csapat erényeit megcsillantó kvartett végzett a második helyen. Kelemenék talán jobban képviselik a Végh-féle hagyományt, Benyounesék pedig közelebb állnak azokhoz az együttesekhez, melyekben a zsűri tagjai játszanak. Noha számomra a Végh-kvartett felvételei sokkal több élményt nyújtanak, mint a későbbiek, a hallottak alapján mégis meg mertem volna kockáztatni egy első díjat Benyouneséknek. A vonósnégyesezésben viszont épp az a szép, hogy az efféle árnyalatokon lehet gondolkodni, vagyis nincsenek egyértelmű mércék. A Végh-versenyen a közönség is kettős győzelmet aratott: megismerhettünk számos fiatal együttest, köztük alighanem a jövő klasszisaival, és tanúi lehettünk egy hagyomány kezdetének. Várjuk a II. Nemzetközi Végh Sándor Vonósnégyes Versenyt!