Bagossy László nem Shakespeare darabját, hanem a Prospero rendezte előadást állítja színpadra. Bár a varázslatos sziget – a színház – hatalmába keríti, A vihar a vígjátéki hangnem, a virtuóz nyelvhasználat és az ötletes látvány dacára sem veszít társadalmi-politikai súlyából. LÉNÁRT ÁDÁM ÍRÁSA.
Lassan hagyománnyá válik az Örkény Színházban, hogy tavasszal a társulat és a Bagossy testvérek együttműködéséből olyan előadás születik, amely az őszi évadkezdés sikerét is garantálja. A János király dürrenmatti átirata után ezúttal már nemcsak közvetett módon esett Shakespeare-re az alkotók választása: A vihar a szerző életművének legjavát sűríti egyetlen darabba, ám a vígjátéki erények kidomborításának köszönhetően Bagossy László átgondolt rendezése nemcsak szellemes, de letisztult és egységes előadást eredményezett.
Törőcsik Franciska, Gálffi László |
Már a nyitó jelenet is magával ragadó, s a vihar okozta kavarodás közepette talán fel sem tűnik, hogy a tenger Prospero akarata szerint veti partra a hajótörötteket, akárha az Antonio, Alonso, Sebastian és Gonzalo négyes fogata, Stephano, Trinculo és a hozzájuk verődő Caliban triumvirátusa, valamint Miranda és Ferdinand párosa által kirajzolt elvont forgószél tölcsérszerű alakja Prospero értékítéletét, önkényes rangsorát fejezné ki. A légoszlop alján, azaz a hierarchiát jelképező fordított piramis csúcsán Prospero helyett szolgája, Ariel áll, nem rejtve véka alá: a korlátlan hatalom mindig rendszeren kívüli.
Nápoly kétségbeesett királya, Alonso, többnyire fia, Ferdinand elvesztése miatt kesereg, Gyabronka József pedig szándékosan középszerűvé, udvartartása tanácsaitól függő, köztes úton lavírozó uralkodóvá formálja, akiben egyedül tanácsosa, Gonzalo tartaná a lelket, de Darvas Ferenc naiv nyájassága és ájtatos abajgása sokkal inkább kihozza sodrából, mint öccse, Sebastian és szövetségese, Antonio alakoskodása. Ficza István felelőtlen, rangjával visszaélő szédelgőt alakít, aki Antonio újabb hatalmi törekvéseinek eszköze. A trónbitorló gátlástalansága nem ismer határokat, Debreczeny Csaba játéka azonban Antonio szélsőséges alakját is árnyalni igyekszik, mintha kelletlensége hátterében múltbéli sérelem állna, feltörekvését bizonyítási vágy hajtaná, és gúnyolódása, akadékoskodása sem csupán gyűlöletből táplálkozna.
Pogány Judit, Gálffi László |
Stephano és Trinculo ugyanarra a következtetésre jut, mint Antonio, ami már csak azért is beszédes, mert Csuja Imre kusza tekintete és Epres Attila gyűrött arca alapján a borász és a bohóc meglehetősen butára itta magát. Ugyanakkor nem a bortól dülöngélő, zavaros beszédű, homályos terveket szövögető semmirekellők lerészegedése a humor elsődleges forrása, hanem a dramaturg, Gáspár Ildikó munkáját fémjelző szövegkönyv, amely Nádasdy Ádám korszerű fordítását még inkább a mai, beszélt nyelvhez közelíti: Stephano száját például pézsmapatkány helyett egy pizsamapatkány hagyja el, Trinculo pedig azzal fenyegeti barátját, hogy kettéhugyozza, mint egy hóembert. A verbális poénok persze nem véletlenül ennyire alpáriak, hiszen a sorsa ellen lázadó Caliban a nyelvtudás egyetlen hasznát éppen a káromkodásban látja.
Csuja Imre és Epres Attila örömjátékának éppen az ad keserű utóízt, hogy öntudatlanra részegedve már semmijük sincs, ami Caliban fölé emelné őket. Prospero szolgája ugyanis bármennyire vad és torz, a benne munkálkodó nyughatatlanság, dac és fájdalom, illetve Király Dániel józan őrjöngése emberivé teszi tragédiáját. Király Dánielnek egyébként, Epres Attilához hasonlóan, kifejezetten sokat segít Ignjatovic Kristina jelmeze, hiszen az előbbi játékához a szakadt zakó és a mackónadrág, az utóbbiéhoz pedig a zöld nadrág, a citromsárga ing és a piros zakó kombinációja sokat hozzátesz. Caliban éppen annyira ösztönlény, mint amennyire ösztönlány Miranda, de hogy mennyire nem lehet közük egymáshoz, arra Törőcsik Franciska és Nagyhegyesi Zoltán szándékoltan ügyetlen, puhatolózó-tapogatózó kettőse világít rá. Miranda a társadalomból kirekesztve, Ferdinand pedig az uralkodói konvenciók közé zárva nőtt fel, így mindketten vajmi keveset tudnak az életről.
Nagyhegyesi Zoltán |
A jellemábrázolást és a szórakoztató jeleneteket előtérbe helyező előadás, ha nem is teszi nyilvánvalóvá, de azért folyamatosan céloz rá, hogy a háttérben olyan hatalmi-politikai játszma zajlik, ahol az először lépő Prospero mindenkit sakkban tart. Sebastiant és Antoniót a király és tanácsosa elaltatásával manipulálja, alkalmat kínálva ezzel a gyilkosságra, s noha ez végül meghiúsul, Prospero – hallgatásáért cserébe – biztosra veheti ellenfelei háttérbe húzódását. Stephanót és Trinculót, illetve Calibant ezzel szemben megbünteti, hiszen a hatalom birtokosának szüksége van arra a fenyegetésre, amit elhárítva legitimálhatja saját intézkedéseit. Végül Ferdinandot sem azért állítja szerelmi próbatételek elé, hogy a herceg méltó lehessen lánya kezére, egyszerűn csak nem bízhatja a véletlenre Milánó és Nápoly egyesülését, márpedig a tiltásnál nem is kell jobb vágyfokozó.
Prospero indítékait és céljait tehát nem tárja fel az előadás, de egyrészt a megfelelő következtetések levonásához minden adott, másrészt, ha Prosperót nem is, saját magát mindenképpen leleplezi A vihar, méghozzá lépten-nyomon, hiszen az Örkény Színház valós előadásának keretében egy fiktív zajlik, amelyet Prospero rendez. Bagossy Levente díszlete ezért ténylegesen a színház csupasz falait egészíti ki, az előadás súgója, Kanizsay Zita a színpadon foglal helyet, a vitorlákat jól láthatóan egy túlméretezett ventilátor fújja, a forgószínpad pedig elsősorban nem az ébrenlét és az álomvilág, a józanság és a részegség, illetve a valóság és a mese közötti határmezsgyére utal, hiszen a leginkább átélhető-leleplezhető illúzió maga a színház. A koncepció legizgalmasabb része Arielhez fűződik, hiszen a légies szellem alakváltásait látványosan és sokoldalúan oldja meg az előadás.
Ariel repülve, emelkedett zenei kísérettel, maga alatt légörvényt kavarva érkezik, s Prospero többnyire elégedett is alakításával, az önálló akarat, ellenszegülés első jeleinél azonban kíméletlenül leleplezi: a guruló állvány alatt kuporgó két énekesnőt, Murányi Mártát és Szathmáry Juditot, illetve a díszletmunkásokat Pogány Judit bőre szabott hálóingje takarja el. A rendező erélyes fellépése ráadásul nem csupán az erőviszonyok tisztázását szolgálja, hiszen a későbbi jelenet – amikor a légies szellem immáron hárpia képében, tért ölelő szárnyai alatt fojtogatja áldozatait – éppen a visszacsatolás miatt lesz félelmetes, mert bár Alonso, Sebastian és Antonio vergődését belülről, az Ariel testét jelképező ponyva alól mutatja meg az előadás, kívülről a haláltusájuk úgy tűnhetne, mintha épp csak díszletmunkások tennék élethűvé Ariel lebegését. A látszat a továbbiakban is csal, hiszen nem Pogány Judit nyújt zongorakíséretet, és akkor sem a színésznő alakítja a kísértetet, amikor Ariel a cirkuszi trapéz segítségével lendül a színpad közepére. Az átváltozások persze nem csak dublőr segítségével valósulnak meg, Ariel például úgy ölt tündéralakot, hogy Prospero zsebkendőt dobál egyik kezéből a másikba, de az elkötelezettség játékos ábrázolása az orrfújást követően a kiszolgáltatottság megalázó jelképévé fordul át – jóllehet Arielt valójában nem Prospero, hanem, akárcsak Pogány Juditot, a színház ejtette rabul.
Fotó: Puskel Zsolt – PORT.hu |
Prosperót jelképesen már Shakespeare is rendezőként emlegeti, de Bagossy László koncepciója A vihar egészére kiterjeszti az önreflexiót, ezzel pedig a színházat a hatalmi működés általános érvényű képviselőjévé teszi. Az illúzió tetten érése azért fontos, mert amint racionális magyarázatot kap Prospero tudománya, lehetőség nyílik a hatalom valós természetének leleplezésére. A rendező-metaforában pedig – túl azon, hogy a mesebeli palástnál hitelesebb a színházi kellék – az a legszebb, hogy ebből következőleg nemcsak Ariel, de Miranda és a hajótöröttek is egytől egyig színészek, akiket Prospero csakis akkor irányíthat, ha a társulat minden tagja bizalmával tünteti ki. A vihar tehát azért látszik tét nélkülinek, mert cinkos ellenségei felett Prospero abszolút hatalmat gyakorolhat. Ehhez mérten Gálffi László halkan, visszafogott gesztusokkal játssza el Prosperót, aki megfigyelőként állandóan jelen van, de ritkán szakítja félbe a cselekményt, többnyire kommentál, grimaszol vagy épp a fejét fogja. Mert hiába a határtalan alkotószellem, minden szerepet mégsem játszhat egymaga.
A vihar egyébként számos ponton érintkezik a János királlyal, elég csak Ariel alakváltozásaira vagy Alonso és Antonio papírkoronájára gondolni, hisz előbbi Pembroke / Chatillon képmutatását idézi, utóbbi pedig János és Fülöp élethű koronázási ékszereire utal, de a legfontosabb kapcsolódási pont a Magna Chartával alátámasztott trón motívuma. Prospero varázsbotját ugyanis egy kitört székláb helyettesíti, amit az előadás végén Milánó jog szerinti fejedelme pálcatörés gyanánt illeszt a helyére, a gesztus ugyanakkor nem a békét, hanem hatalma folytonosságát szavatolja. De legalább az kiderült, hogy miért billeg János és a mindenkori királyok trónja.
