Ibsen: Peer Gynt / Örkény Színház
2012.06.04.

Peer története szürreális trip. Repülő szarvas, trollok, szfinx, hajóutak, no meg a rejtélyes Nagy Görbe. Egy fiú szereptanulási folyamata: avagy a hegyeken túl becserkészhető-e a „gynti én”? A kérdésre ezúttal Ascher Tamás és az Örkény társulata kereste a választ. DERES KORNÉLIA ÍRÁSA.

Ibsen Peer Gynt című 1867-es darabja nem olyan feszes lélektani meccs vagy a patriarchális család bukását feltáró polgári dráma, mint amelyekről a norvég író jellemzően (el)ismertté vált. Ellenkezőleg: ez az áradó verses szöveg közelebb áll a romantika képzeletgazdaságához, az egzotikus helyszínekhez és persze a (nép)mesei motívumokhoz.

Polgár Csaba
Polgár Csaba

Bár első látásra nem tűnik könnyen kezelhető drámai alapanyagnak, a magyar színház mégis ismételt érdeklődést mutat iránta: az utóbbi évtizedben hat alkalommal került repertoárra (Kolozsváron, Nyíregyházán, Egerben és többször Budapesten), átlagban kétévente. A mesehősből dramatikus karakterré avanzsált fiú kóborlása végső soron azt feszegetné, hogy milyen is az, amikor az ember önmaga. És persze, hogy ennek mi az ára. A Peer Gynt fikciós világában erőteljesen visszhangzik Ibsen egyik – Bjørnstjerne Bjørnsonhoz írt – 1882-es levelének néhány mondata: „a legmagasabb rendű dolog, amit ember elérhet, az önmegvalósítás. Ez mindannyiunk feladata, ám a legtöbben csődöt mondanak” (idézi Erika Fischer-Lichte: A dráma története, Pécs, Jelenkor, 2001,507.o.). Ez a gondolat nagyban meghatározza az Örkény bemutatóját is, amennyiben az ismert ascheri iróniával éppen az mutatódik fel, hogy mi történik, ha ez az ún. önmegvalósítás végső soron nem sokat ér. 

Ascher Tamás nagyon is vertikális előadást rendezett az Örkényben: a vizuális-akusztikus érzékelés határait felfelé terjesztette ki. Ennek jelölői például a színpadképet uraló, hatalmas fekete oszlopok, melyek égig érő fáknak tűnnek, és az is, hogy Peer és anyja, Åse hangját felülről halljuk meg legelőször. Ráadásul az esküvői jelenet alatt – a korábban hintával magasba húzott – Åse az „égből” lóbálja gumicsizmás lábait, és a sokszor hulló hó is látványos magasságból érkezik. De mindez a vertikálisan hangsúlyos tér hiányával is feltűnhet, mint amikor a trollok barlangjában a fentről leengedett lámpák hatására vizuálisan összepréselődik a magasság. Az előadás első részét meghatározó minimalista, sötét, kopottnak tűnő díszlet (amelybe jelzésként kerülhet csak bele egy kis radiátor, sítalp vagy fúró) a sötét hegyvilág reprezentálója. Egy olyan helyé, ahol manók, trollok, szellemek élnek és kergetőznek, ahol egy Peer Gynt nevű fiú krétával rajzol a falra koronát és országalmát, hogy aztán beálljon a saját maga alkotta jövőképbe. Az előadás végére aztán a magasba nyúló oszlopok zömét ledöntik, elterítve azokat a térben, ahogyan Peer élete is egyre földhözragadtabbá és befejezettebbé válik.

Kerekes Éva és Szandtner Anna
Kerekes Éva és Szandtner Anna

Egy fiú menekül, vágyakat üldöz, miközben következményeket kerül el: nem is annyira ismeretlen viselkedés ez ma, amikor a kitolódó kamaszkor szociológiai és pszichológiai kategóriává, generációs sajátossággá vált. A darabban és a színpadon Peer mégis egy kört írt le: a hegyek közül előbb a tengerhez jut (gazdag vállalkozó), majd a sivatagba (próféta), aztán a szfinxhez, a kifordított bolondokházába, végül hajóval visszatér a hegyek közé. De nem csak emiatt lehet a különféle szereplehetőségek tárházaként olvasni az Ascher-rendezést, hanem azért is, ahogyan a titokzatos, mégis központi szerepű Nagy Görbét értelmezi. Ez a furcsa szereplő (akit Schöpflin a Sebestyén-fordítás alapján még „nagy sántaként” emlegetett), a láthatatlan akadály a sötétben, aki elől Peernek ki kell térnie, különféle olvasatok lehetőségét hordozza. A 2005-ben bemutatott Krétakörös Zsótér-rendezésben például maga Solvejg testesítette meg, Aschernál most a címszereplőt körülvevő, tőle valamit (el)váró embertömeg lett a Görbe. A rokonok, szomszédok és a teljes troll klán (a lakodalomból ismert szereplők, szoknya és nadrág nélkül), tehát az a közeg, ahonnan a fiú futni akar, mindenáron.

Jelenet az előadásból. Fotók: Puskel Zsolt. Forrás: PORT.hu
Jelenet az előadásból. Fotó: Puskel Zsolt - PORT.hu

Polgár Csaba játékában Peer Gynt nem hazugként, inkább nagyotmondó kópéként, álmodóként jelenik meg, aki úgy beleéli magát a fantáziáiba, hogy olyankor szó szerint dallamok töltik be a teret (zene: Matkó Tamás). Peer belülről is érzi a zenét, keze mozogni kezd, és ez a ritmus a mesék, a történetek ritmusává válik. Kerekes Éva Åse-je kicsi, madárcsontú asszony, igazi népmesei hős a hegyekből, látszik, hogy rokona, játszótársa fiának. Szelídebb kiadású tükörképe Solvejg (Szandtner Anna), aki türelmesen várja haza Peert – egy életen át. Mert Peer Gynt kalandjai ugyanúgy válhatnak képzelt életúttá, mint egy tényleg megtörtént, lezárt, elrontott életté. Ascher rendezésében ez utóbbi erősödik fel, hiszen Peer karaktere láthatóan megöregszik, (részben) megőszül az előadás végére, bár leginkább egy hirtelen megöregedett fiúra hasonlít. A két fő női alakon kívül (akik miatt még a Nagy Görbe is visszavonul, mert Peer „túl erős, nők állnak mögötte”), a többi karakter is tükörszerepekben villan fel: a trollok és a lakodalom vendégei szinte ugyanazok, és ez a gesztus alapvetően határozza meg a darab interpretációs hálóját. Epres Attila zsebórás Gomböntője rezignált figura, ő jön el végül ezért az öreg fiúért, aki az életében Istennek nem tetsző szerepeket választott. Epres játékából egy pedáns, mégis engedékeny hivatalnok rajzolódik ki, akinek kedvessége mögött felsejlik valami az életet alapjában meghatározó kíméletlen, egykedvű bürokratából.

A Rakovszky Zsuzsa és Kúnos László élvezetes fordításában játszott drámai anyagban történt apróbb változtatások az értelmezés szempontjából mind jelzésértékű döntések: Dovre papáék például nem manók, hanem trollok. Vagy ilyen a hegstadi lány szerepének hangsúlyozása is, hiszen az előadás végén nem a lemetszett ujjú embert temetik, hanem a csalfa asszonyt, aki Peert is különféle képekben kísértette. Ascher rendezésében ezt a norvég fantáziautazást is uralja a (kis)realista történetmesélés és játékhagyomány, és a befogadhatón túli, az érthetetlen, a transzcendens többször redukálódik reális síkon értelmezett jelenséggé. Így viszont a színpadon ténylegesen felvillantott magasságok fokozatosan szűkülnek. Persze a realitáson átszűrt álomvilág karakteres tükröztetése a világnak. Kicsit keserű, kicsit ősz.

Vö. Tarján Tamás: Sose tudhatjuk 
Zappe László: Csekély díszletben nagy játék 
Ugrai István: Fejjel a falnak 
Frauenhoffer György: A Gomböntő pupillájában 
Stuber Andrea: Van valaki 

Rendező: Ascher Tamás, Fordította: Kúnos László, Rakovszky Zsuzsa, Zene: Matkó Tamás, Játsszák: Polgár Csaba, Kerekes Éva, Szandtner Anna, Bíró Krisztina, Csuja Imre, Epres Attila, Ficza István, Für Anikó, Gálffi László, Király Dániel, Kulcsár Viktória, Nagyhegyesi Zoltán, Stefanovics Angéla, Takács Nóra Diána, Vajda Milán, Díszlet: Izsák Lili, Jelmez: Nagy Fruzsina, Koreográfus: Bányai Tamás, Dramaturg: Gáspár Ildikó, Koreográfus: Horváth Csaba, A rendező asszisztense: Érdi Ariadne