Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

HÚSEVŐK A PARADICSOMBAN

Ulrich Seidl: Paradise: Liebe / Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál 2012
2012. máj. 28.
Történetek testiségről, pszichikai és anyagi kizsákmányolásról – és kínos feszengés. Ulrich Seidl felkavaró filmje éppen egy pillanattal tovább sérti a tabukat, mint amit még elviselhetőnek tartanánk. GYENGE ZSOLT KRITIKÁJA.
Szellemi fogyatékosok dodzsemeznek egy nagyon vidéki, szegényes vidámpark közepén a film ütős, zavarba hozó nyitó jelenetében, amely csak azért fontos, mert a dodzsemek üzemeltetőnője lesz a film főszereplője. Miután túlsúlyos lányát elhelyezi nővérénél, kenyai üdülésre indul, ahol hozzá hasonló nőkkel együtt élvezi a tenger, a napsütés és a fekete férfiak nyújtotta örömöket. Néhány napnyi húzódozás után a többiekhez hasonlóan ő is elfogadja a világnak ezen a részén elfogadottnak tűnő felállást, és a film során több kalandba is bonyolódik. Az houllebecq-i téma persze nem új, azonban Ulrich Seidl máshonnan, másképpen ragadja meg ezt a kérdéskört, ugyanis őt elsősorban a kulturális beidegződések egyes személyek viselkedésében megfigyelhető konkrét lecsapódásai érdeklik. 
Az idegenekhez való viszony – úgy tűnik – az osztrák rendezők (lásd még Hanekét) egyik alapvető témája, azonban az idős mestertől eltérően Seidl nem a felső, hanem inkább az alsó középosztályt állítja pellengérre. Ez azért érdekes választás, mert míg a Haneke-verziókban kifejezetten jómódú, az ehhez szükséges képzettséggel és szókinccsel rendelkező emberek kerülnek a középpontba, ebben az esetben durva, faragatlan figurákat látunk, akik képtelenek a kényes helyzeteket reflektált, kifinomult nyelvezettel és viselkedéssel elkendőzni. A Paradise: Liebe európai főszereplői egyáltalán nincsenek ilyen szintű kiszolgáláshoz és luxushoz hozzászokva, ugyanis ezt csak a harmadik világban engedhetik meg maguknak.
Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
Éppen ezért ki is használják a hirtelen támadt fölényt – és ezzel el is érkezünk a film fő témájához, a kizsákmányoláshoz. Első körben természetesen a nyugatiak szegényekkel szembeni arroganciáját látjuk, azonban Seidl a helyzetek folyamatos módosítgatása révén többször is csavar a szituációkban megnyilvánuló hierarchián. A kéretlen és szakadatlan kínálgatás, vásárlásra kényszerítés, amit a védett üdülőről kilépve el kell szenvedniük a nőknek, már zaklatásnak tekinthető, mint ahogy az a mód is, ahogy a kielégített nőket megpróbálják a helyiek lehúzni. De ezt érdemes picit részletesebben is megnézni.
A film egyik legfontosabb rétegét a testiség felkavaró ábrázolása képezi. A film egyik legkínosabb jelenetében szinte negyedórán keresztül azt látjuk, amint Teresa, a főszereplő megpróbálja elmagyarázni az őt a hotelszobában egyből tapizni kezdő örömfiúnak, hogy miként szeretné, ha az a melleit simogatná ahhoz, hogy ne érezze magát puszta hústömegnek. És itt kerül sor az első álságos pillanatra: Teresa nem szexet keres, hanem gyöngédséget, ugyanakkor abba nem gondol bele, hogy ezek a jó alakú, a lányánál is fiatalabb férfiak miért éppen iránta lobbannának „szerelemre”. De a helyiek is tudják, hogy szerepet kell játszani, ezért a dolog nem úgy zajlik, mint a nyugati világ prostitúciójában: a nőt kézen fogva vezetgetik a faluban, inni, táncolni járnak, majd az aktus után elkezdenek hazudozni mindenféle családi problémákról, amelyekre sürgősen pénz kell. Teresa tehát ugyanúgy, ahogy a mindennapi környezetében számára elérhetetlen luxusüdülés esetében, a testi szolgáltatásokban is olyasmit akar, ami amúgy lehetetlen lenne. Nyaralása így egy hullámvasút, amelyben hol ő aláz meg, hol őt alázzák, mindez pedig a film végi elképesztő születésnapi jelenetben csúcsosodik ki – és talán itt válik igazán fontossá, hogy Seidl választása nem a művelt felsőosztály tagjaira esett. Ekkora már Teresa is elfogadja a játékszabályokat, és barátnőivel együtt egy hálószobai partin táncoltatják felmasnizott farokkal a fekete fiút, arra várva, hogy annak végre merevedése legyen.
 
A képek forrása: Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál
A képek forrása: Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál
Az elhízott, öregedő testek esztétizálás nélküli, kíméletlen ábrázolása, a nyers testi érintkezés szinte már naturalista pontosságú megjelenítése kínosan hosszú ideig tud tartani, és mindig egy lépéssel tovább megy, mint amit még elfogadhatónak tartanánk. Ugyanakkor az egész filmre a földközeli realizmus és az abszurd váltogatása, illetve a kettő közötti vékony határon való egyensúlyozás jellemző – Seidl olyan ábrázolási helyzetet hoz létre, ahonnan érdekes módon egyszerre mindkét oldal felé kitekinthetünk. És épp ez a megközelítés teszi igazán zavaróvá a filmet, mert bár látjuk a helyzetek abszurditásig fokozását, ez mindig azon a határon áll meg, ahol a valószerűség még egyben marad. Így aztán egy percre sem tudunk feloldódni. A film legkülönlegesebb beállításában alkonyatkor a végtelen tengert és alul vékony sávban a partot látjuk, majd balról jobbra elhalad Teresa, jobbról pedig három meztelen férfi cigánykerekezik végig a „színen”. A film képi világa is e koncepció mentén alakul: harmonikus, szinte szép kompozíciókat látunk, azonban valahol mindig feltűnik egy olyan kompozíciós elem, amely a kiegyensúlyozottságba diszharmóniát, vizuális nyugtalanságot csempész. 
A sznob és hipokrita cannes-i közönséget persze felháborította a film csöppet sem píszí nyelvezete, illetve az a brutális közvetlenség, amellyel a testi találkozásokat Seidl ábrázolta. Azonban ne higgyünk nekik, a Paradise: Liebe minden nyersesége ellenére egy kiemelkedő, különlegesen érzékeny alkotás, amelyben nagyon konkrét, testi, időnként gyomorforgató élményeken keresztül társadalmi berendezkedésünket érintő átfogó kérdésekkel kell szembesülnünk.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek