Onnan nézve Philippe Quesne színháza ugyanis tényleg értelmetlen. Mert más. De legalábbis nem úgy kínál értelmet, illetve értelmezhetőséget, mint egy hagyományos színdarab. És igen, összefüggéstelen, már abban a vonatkozásban, hogy a Vivarium Studio előadásának nagy, széles vásznú, melankolikus képeinek laza füzéréből kiiktatódik az elmesélhető cselekmény, és szinte a szöveg is, hiszen a ritkás, konyhanyelvi angolsággal zajló gyér párbeszédeknek a civil reflexiókon túl semmiféle többletjelentése nincs. Dramaturgiai szereppel leginkább a zene büszkélkedhet – bár ez is becsapósan működik, hiszen az erős vizuális hatás miatt utólag már szinte feleleveníthetetlen, hogy Bach, Elmer Bernstein, Armando Trovaioli vagy éppen Purcell szólt az olykor igencsak tudatunkba égő, hosszan kitartott beállítások alatt.
A cím, ahogy az elénk táruló látvány is, evolúciós fejlődéstörténetet sejtet. Persze sajátosan alternatívat. Amit nem (csak) a darwini tudományos logika, hanem a játékos kedvű rendezői fantázia szervez és irányít. Méghozzá igen komótosan, lassú tempóban, el-elmélázva a meglelt színpadi megoldások fölött s meglehetős naivitással rácsodálkozva a színház működésére és belső lényegére. Utóbbi ugyanolyan értékes Quesne számára, mint maga a „mű”, a „szemfényvesztés”, a képzőművészeti érzékenységű tablókba való meditatív belefeledkezés.
 Jelenetek az előadásból |
Quesne színházánál egyet lehet tenni, és azt igazán érdemes: hátradőlni a Trafó kényelmetlen székén és szimplán szemlélődni. Elmélázni a gomolygó füst mögül előbukkanó vizuális varázslaton, a szereplők – sokak számára minden bizonnyal irritálónak tetsző – pózmentes civil játékstílusán, a színházcsinálás naturalista prezentációján és leleplezésén, a semmittevések szerethető naivitásán, a profi esetlenségen, ahogy ők így nyolcan, de egy csapatként, mint a Szentivánéji álom mesteremberei, a legegyszerűbb módon és a legprimitívebb eszközökkel színházat tákolnak össze a szemünk előtt.
Ami pedig az unalmat illeti: kétségtelen, hogy az előadás nem egyenletes színvonalú, akadozik, s hazudnék, ha nem érzékeltem volna, hogy a második felére elfárad, mert elhagyja a kezdetben oly következetesen alkalmazott vicces, (ön)ironikus visszacsatolásokat. De azt fenntartom, hogy még mindig jobb kockázatot vállalva félresiklani, mint bejáratott színházi fogásokkal dicstelenül elbukni. Meg hát az unalom is viszonylagos: olykor egy mélységek nélküli, csak vérre és gyilokra koncentráló Shakespeare-adaptáció drámai rohamtempója sokkal, de sokkal unalmasabb, mint egy semmiből születő lassúdad színház, és vele együtt a várakozás titkai.
„Várakozó testek, amelyek kialakítják a maguk mikrokozmoszát, miközben egy olyan térben léteznek, amit én viváriumnak nevezek.” – ilyen pofonegyszerű az alapfelállás, amivel Quesne nekifog a színházcsinálásnak. Ezt ugyan még a 2008-ban bemutatott és két éve szintén a Trafóban vendégeskedő A sárkányok melankóliájáról nyilatkozta, de a Big Bangre is illik. Merthogy nála amúgy is minden mindennel összefügg: a korábbi művek záróakkordjaiból születnek az új darabok nyitóképei, tárgyak és motívumok vándorolnak előadásról előadásra (füst, fa, autó, paróka, felfújható kellékek már a Sárkányokban is szerepeltek), közben pedig a társulat 2003, az első premier óta változatlan összetételben dolgozik, melynek az elejétől fogva tagja Hermész, a kutya is. „A (meg)határozatlanság izgat” – mondja Quesne, ami a Big Bang esetében egészen flexibilis anyagkezeléssel jár. Tér és idő, szituációk és szereplők a lehető legképlékenyebben viszonyulnak egymáshoz a darab során. Isabelle Angotti, a Sárkányok csodálkozó háziasszonya dudorászik és olvasgat egy kacatokkal teli asztalnál, s miközben hungarocell betűkből a BANG szót rakosgatja ki maga elé, kezdetét veszi az évmilliókat befogó, mégis álomszerűen következetlen evolúciós utazás. Fehér, barna és szőrös valamicsodák gömbölyödnek a színpadra (az élet gyapjútakarós „csírái”?), néha puhán összekoccannak, mint a biliárdgolyók, „suba alatt” egyezkednek, hogy merre és hogyan sodródjanak a jégkorszakinak is beillő hófehér terepen. A furcsa szőrmókok aztán gyorsan áthidalják a törzsfejlődéssel járó nehézségeket, és már ott is állnak előttünk felegyenesedve, torzonborz frizurájú, bozontos szakállt növesztett, szőrös ősemberekként.
 Fotók: Trafó. A képek forrása: PORT.hu |
A fehér tér először szoba, majd hófödte, jeges végtelen, végül mindkettő egyszerre: egy feje tetejére állított Citroen AX szélárnyékában ugyanis (faágakból, füstgépből és vörösen izzó féklámpából összehozott) tábortűz ropog, miközben a színpad másik szélén Isabelle senkitől sem zavartatva az autót skicceli egy vázlatfüzetbe, mely úgy tornyosul ott az ősemberek gyűrűjében, mint egy felfordult mamuttetem.
A rajzolás, minden létező, lélegző dolog megörökítésének gesztusa végigkíséri az előadást. Quesne nem fotóztatja az élet változásait, hanem rajzokon örökíti meg: a manuális foglalatosság jobban illik színházához, mint a modern technika. Mindig találunk valakit, aki skiccel, vázlatokat készít a háttérben, aki belülről szemléli kívülállóként az eseményeket: mintha csak grafikai album készülne az evolúcióról a jövő nemzedéknek.
Később aztán beköszönt az „olvadás”, sőt a „globális felmelegedés”. A szereplők hawaii inget öltenek, felfújható gumicsónakokba ülnek és „áteveznek a trópusokra”. Feltárul a színpad mélye, benne egy tó, a tóban egy sziget (sörös rekeszekből emelve, ősember bundával takarva), fák kerülnek a zöld háttér elé, füst gomolyog a víz felett, kerti locsolószerkezetből szökőkút fakad, míg a színészek csendesen és végeláthatatlanul motoszkálnak a bokáig érő vízben. Dús vegetáció illúzióját kelti a vadregényessé világított kép – nem véletlenül szeretett bele Quesne úgy, hogy alig akarta elengedni. Kissé utópisztikus-szürreális gegként utóbb fehér szkafanderes, gömbfejű asztronauták társulnak a hawaii ingesekhez. Most már tényleg nem tudjuk, hol vagyunk: ők szálltak le hozzánk, vagy mi kerültünk egy másik bolygóra? S miközben utolsó civilizációs jelként „máglyát raknak” a különböző méretű gumicsónakokból, nem titkolt (?) környezetvédelmi (?) felkiáltójelként petrezselyemszín kezeslábasban sündörgő „zöldek” is megjelennek. Egy ökokatasztrófa helyszínelői. Végül az elcsendesedő tájba bearaszol egy zöld vízimutymuty: ő is szőrös, gömbölyű és röhejes, mint történelem előtti társai. Felpakolja magát a pici barna szigetre és piheg. Az utolsó „moszat” a földön. Vagy az első valahol egy más világon, ahol új élet sarjad. Ki tudja.