Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

APÁM ÉS A KORTÁRS TÁNC

Hodworks: Ahogy azt az apám elképzelte / MU Színház
2012. ápr. 28.
Hód Adrienn legújabb, Molnár Csabával és Marco Torrice-vel közös koreográfiája a tánc határaira kérdez rá, miközben szétdúlja annak megszokott kereteit: a fekete függönyökkel és padlóval határolt teret, a köznapi világból zenével és sötéttel kiszakított illúzióbarlangot. VARGA ANIKÓ ÍRÁSA.

Annak ellenére, hogy az előadás ezt a kérdezést a tánc keretének lebontási folyamataként állítja elénk, a kint és bent, világ és művészet, mindennapi és megmunkált (művészi) mozdulat közötti határhoz nem az átlépés vagy a felszámolás szándékával közelít. Nem az esztétikai mező kiiktatása érdekli, hiszen épp abból a felismerésből indul ki, hogy a művészi alkotás esetében ez eleve kiiktathatatlan. Ám a határ felmutatható: az edzett, izmos táncos testek által végrehajtott mozdulattal együtt annak rejtett kontextusa is megjelenik: a zene hiányában halljuk a csosszanást és dobbanást a padlón, a testek ütközésének zajait, az erőkifejtés miatti szapora légzést. Látjuk a szív felgyorsult dobogását, a süllyedő-emelkedő mellkast, a gyöngyöző és csöpögő izzadságot.

Márcio Canabarro
Márcio Canabarro

A határral való foglalkozás kicsi, de konceptuálisan gazdag mozgásteret jelöl ki, amely játékos iróniával és meditatív szomorúsággal telítődik. Hiszen mi történik ez alatt az egy óra alatt? Négy előadó – Cuhorka Emese, Garai Júlia, Márcio Canabarro és Molnár Csaba – újból és újból, egymást váltva nekirugaszkodik a táncnak, majd megtorpan; levetkőzik, majd visszaöltözik. Bármennyire is sikerül kitárniuk az előadás világát – beengedni a kinti élet zajait, ugatást, szirénahangot, kocsizúgást –, ők belül maradnak. Eljutnak az ajtóig, és nem lépnek ki rajta. Széthúzzák a függönyöket, és ott a fal. Felgyűrik a szőnyeget, de alatta ott a beton. Amint megjelenik egy határ, nem akadállyá, hanem kérdéssé válik: valóban a fal, a függöny, a padló jelölik a játék peremét? Ennek a játéknak közönségként mi magunk is részesei, ha úgy tetszik, a táncosokhoz hasonlóan foglyai vagyunk. Végig nem veszik le rólunk a nézőtéri fényt, amely tompított, de még így is melegít; nézünk és néznek minket.

Garai Júlia, Molnár Csaba
Garai Júlia, Molnár Csaba

A bontásfolyamat paradox módon egyúttal az előadás megépülését jelenti. A kis amplitúdójú mozdulatokból való építkezésben a szekvencialitás és a töredezettség alakul színházi nyelvvé: a tánc minduntalan abbamarad, felfüggesztődik. Viszont az újbóli nekilendülés, a következő mozdulat mindig valami újat ad hozzá az előzőhöz. Eleinte épp csak megérintik – véletlennek is tűnhet – a teret körbeölelő fekete függönyt. Meglebben a nehéz lepel, a keskeny résben fehéren villan a fal. Aztán a táncosok egyre többször akadnak, majd gabalyodnak bele a függönyökbe, mígnem teljesen megnyílik a tér. Látható lesz az utcára néző ablaksor, az udvar felőli üvegtégla-fal, a hátsó ajtó, a fekete radiátorok, a kábelkötegek. Az egyik szekvenciában Molnár Csaba még a fekete táncpadló alá is betáncolja magát, felgyűrve azt. Márcio Canabarro a jobb oldali takarásba motoz, csupán halljuk a mozgást, mintha ide-oda lökné az útjába kerülő tárgyakat. Molnár a nézőtér felőli kijárat utcájába kerül, és a falat súrolva araszol vissza, belakadva a hosszabító kábelekbe. Canabarro a hátsó ajtó keretében mászik fel veszélyes magasságba, kézzel és lábbal feszítve ki magát, majd úgyanígy vissza, de mielőtt a földre lépne, spárgába feszül. A nézőtér is határ: Garai Júlia fektében szorosan hozzásimul a pódium széléhez, Molnár pedig úgy löki el magát attól, és tempózik tovább a padló fekete vizén, mintha úszómedencében volna.

A Hodworks új előadása, amely a Műhely Alapítvány Jardin d’Europe programjának keretében készült, olyan világot tár elénk, amely bár nagyon nyíltan bocsájtja közszemlére a táncelőadás vázát, amiként a meztelenséget, mégis magányos, intim hangulatot teremt. Az előadók viszonya a meztelenséghez otthonos; olykor úgy tűnik, mintha a saját szobájukban lennének, a saját fantáziájuk szerint próbálnának ki egy elképzelt mozdulatot. Sokáig nincs is interakció köztük, a találkozás pedig balesetként történik meg: magányos világok ütköznek, test csattan testen, láb akad kézbe, hogy ezekből végül gyönyörűen és viccesen esetlen, mégis közös mozdulatsor szülessen.   

Cuhorka Emese, Garai Júlia, Molnár Csaba, Márcio Canabarro. Fotók: Hód Adrienn
Cuhorka Emese, Garai Júlia, Molnár Csaba, Márcio Canabarro. Fotó: KNI (A képek forrása: Hodworks)

Az Ahogy azt az apám elképzelte – asszociálhatunk a címre: – talán egy olyan külső, mégis közeli tekintetről szól, amely nem mentes a tánc kortárs formájára irányuló értetlen, bár szeretettel teli aggódástól („mi ez az egész; mi lesz ebből, fiam”). Aki pedig játszóként előhívja ezt a tekintetet, gyermeki szabadságba helyezi magát. Nem könnyű darab. Nem jellemzi túlzott látványosság, nincs benne ötletsziporkázás. A színházi előadás eszközeinek megvonásával létrehozott gondolatiságról néha leválunk, a tánctér történései olykor veszítenek erejükből. Persze a kíváncsiság az iránt, hogy a fokozatos lebontás mibe torkollik, mindig visszavezet az előadáshoz, és végig is vezet benne. (Amely egyébként abba torkollik, hogy az előadók, akik kezdetben semlegesen merednek a nézőkre, végül a tekintet már-már civilen cinkos oldásával mondják ki a játék végét, mosolyognak egymásra, ránk is, kérdőn és kíváncsian, mintha számukra is meglepetés lenne a vége-pillanat, aztán sötét lesz.)

A darab nem könnyű, ami pusztán annyit jelent, hogy ehhez a fajta konceptualitáshoz nem valószínű, hogy tömegek fognak kapcsolódni. Ám az alkotói gondolat szempontjából ez irreleváns. Annál is inkább, mivel érzékeny, elmélyült munkát látunk, és négy tehetséges előadót.

Vö. Halász Tamás: Színlebontás 
Králl Csaba: Az ismeretlen kutatása 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek