Két műsorszám szerepelt a Fesztiválzenekar április közepén tartott, Marek Janowski által vezényelt hétvégi hangversenyeinek programján: Brahms Hegedűversenye és Richard Strauss Sinfonia domesticája. MALINA JÁNOS ÍRÁSA.
 Isabelle Faust |
„Zucker bleibt zuletzt” alapon azt vártam volna, hogy az Isabelle Faust nagyszerű szólójával előadott versenymű koronázza meg a koncertet, amelyen keletkezési időrendben hangzott fel a két kompozíció. Egy jelenlevő barátom azt mondta: jobb is talán, ha a lényeget még kipihenten, minden részletre nyitottan hallhatjuk. Lehet, hogy igaza volt.
Isabelle Faust pályájának csúcsán járó, igen sokoldalú, hatalmas repertoárral rendelkező művész: ősszel például A XVIII. század zenekarával is koncertezik majd, lemezre vette Haydn hegedűversenyeit, de kiváló Bartók-játékosként is ismert. Találkozása a lendületességéről és vonalérzékéről híres Marek Janowskival egy örökbecsű remekmű előadásában eleve sokat ígért, kivált, hogy ebben a találkozásban a világ élvonalába tartozó Budapesti Fesztiválzenekar és a Csipkerózsika művésznevű Stradivari-hegedű is érdekelve volt. Nos, az előadás minden tekintetben megfelelt a várakozásoknak, legfeljebb a találkozó hatodik résztvevője, a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem viselkedett kissé hűvösen a Janowski és Faust által megteremtett karcsú és finom, úgyszólván „régizenés” hangzásképpel szemben. Leírva ez nehezen látszik összeegyeztethetőnek a Brahms-mű karakterével, melyet Halász Péter kiváló ismertetője – a pasztorális hangvétel ellenére – „nehéz veretű”-ként jellemzett. A valóságban azonban a megszokottnál áttetszőbb Brahms-hangzás, mint nemrégiben például Kovács János Haydn-variációi esetében is, reveláció erejű előadásokat alapozhat meg, a zene addig jószerivel rejtve maradt értékeit hozhatja felszínre.
 Marek Janowski |
Éppen ez történt ebben az esetben is. A zenekari bevezető alatt, s még egy-két percen keresztül szoknunk kellett a viszonylag szerény hangerőt, ám azután hamar kiderült, hogy e hangzásképen belül minden hallható, és a lehető legérzékenyebb módon ki van dolgozva és ki van egyensúlyozva mind a zenekaron belül, mind a szólista és a zenekar viszonylatában. Kristályos tökéllyel és kivételes plaszticitással szólaltak meg a szólista és a zenekar együttes pianói, és élettel telítettek, átütő erejűek voltak a műre oly jellemző szenvedélyes pillanatok. Mindent összevéve zenei eseményekben, kontrasztokban gazdag, különösen a szólista részéről beszédesen artikulált előadást hallottunk, amelyet Janowski precízen, világosan és a részleteket imponáló módon kézben tartva dirigált. Majdnem azt írtam: „de nem karizmatikusan”; ez azonban igazságtalan lett volna. Mert ennek az előadásnak a végső értékét – és itt Isabelle Faustra is gondolok – nem a „karizmatikus” külső gesztusok határozták meg, hanem az a teljesség, amellyel a mű egészének rendje megmutatkozott a hallgató előtt. Ebben a filigrán és áttetsző Brahms-koncertben még a zárótétel szilajsága is áttetszően hatott. A sok részletszépség között meg kell említenem Philippe Tondre álom-oboázását a lassú tétel bevezetőjében, illetve a koncertmester, Major Tamás remek szólóit. Az utolsó méltató szó azonban Isabelle Fausté kell, hogy legyen, akinek bravúros technikai teljesítménye igazán csak a kiindulás volt. Gyémánttisztaságú hangja, érzékeny és beszédes játéka varázslatos élményt jelentett, s mindehhez olyan intonációs szeplőtlenség járult, hogy az már szinte fájt. Ráadásként Bach h-moll Sarabande-ját játszotta, csodálatos bensőségességgel és belső szabadsággal.
Akárhogyan szerettem volna, ezt követően nem tudtam a Sinfonia domesticát az első félidő szerves folytatásaként hallgatni. Nem a Stradivari vagy a nagyszerű szólista, hanem a remekmű hiánya jelentett visszalépést – annak ellenére, hogy a straussi nagyzenekar számára immár a hangversenyterem is ideálisnak bizonyult. Ha van Straussnak zenekari műve, amely a kevésbé hízelgő értelemben vett eklektika iskolapéldája, akkor ez bizony az; ráadásul itt-ott már a nevetségesség határát is súrolja, mondjuk a hét óraütés kétszeri pedáns kikolompolásakor. Itt valahogy elmarad a Mozart vagy Verdi esetében megszokott szívszorító hatás. A zenekar és a karmester persze most is ugyanolyan kitűnő maradt, az előadás mégis fárasztó volt, a mű kifejezetten hosszúnak tűnt. Csak azért nem unalmasnak, mert ami érzéki hatás a romantikus zenekarból kihozható, az benne van ebben a partitúrában, s ami benne van, azt ez az előadás ki is hozta belőle. A IV. minden bizonnyal legihletettebb tétel, benne nagyszerű rezes pillanatokkal, bizonyos fokig tartalmilag is vigaszt jelentett a hallgató számára. De azért titokban mégis inkább egy kis Mahlerre vágytunk volna.
Helyszín: Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, Időpont: 2012. április 13.
