Az előadás szinte üres térben játszódik, használva és használtatva a képzeletet a színpadi világ megteremtésében. A Trafó nem szokványos (báb-) színház, például nincs függöny, amikor beülünk a nézőtérre, a színpad nyitott könyv előttünk: néhány fehér „párnát” látunk csak a fekete táncszőnyeggel borított padlón, amelyek közül jobb oldalt házikószerűen emelkedik ki egy zeneeszközökből – dobokból, kütyükből, csörgőkből, fém- és fatárgyakból – komponált objektum. Őre, a zenész, már bent ül, egyszerre vigyázva érkezésünk rendjét és saját territóriumát, benne a furcsán áttetszőnek tűnő kövekkel.
Hogy a fehér tárgyak kövek, mégpedig egy nagyvárosi ház kertjében, azt Lucától (Vati Luca), a főszereplő kislánytól tudjuk meg, aki magabiztos természetességgel sétál be elénk, és mutatkozik be, miközben már el is kezdte a mesét. Hogy benne vagyunk a fantázia világában, azzal is jelzi, hogy ügyes (és a korosztályi nézőkből elismerő tetszést kiváltó) bemelegítő- és balett mozdulatokkal illusztrálja a történetet, mely szerint előző éjjel nem tudott aludni, és női neveket keresett két kedvenc fája számára, akikhez éppen most érkezett meg. Jó barátját, a kertészt keresi, ezért szóba elegyedik a holdfényben lágyan foszforeszkáló kövek közül megelevenedő Kővel, Paddal, Kerti lámpával, Kúttal, Kerítéssel, segítségükkel megtalálja a búcsúlevelet, melyből kiderül, hogy barátjának elege lett az emberekből, és elvonult egy lakatlan szigetre, hogy egyedül legyen, a természet közelségében.
 Vati Luca és Kádas József |
Mire idáig eljutunk, Lucával együtt nagyon sok mindent megtanultunk: a folyton ide-oda görgő, fejét kereső, majd a figyelés állapotába lassuló Kő (Kádas József) például beavatott bennünket a kő-lét rejtelmeibe, és a tehetségről bölcselkedett, amely soha „nem több annál, ami szükséges”. A Pad (Andrássy Máté) a rajta ülők gondolatait és élethelyzetét olvasva tudósított sorsokról, s miközben pazar koreográfiával a szóban forgó pozíciókba bábozta a rajta ücsörgő kislányt, a mások megismeréséről és a képzeletben való utazásról tett tanúbizonyságot. A mesterséges fényű Lámpa (Simkó Katalin) maga is kicsit identitászavaros, s nemcsak amiatt, hogy anyja egy természetes fényű szentjánosbogár, apja pedig egy stadionlámpa, hanem mert hasznos szeretne lenni, mint a karácsonyfaégő vagy „az éjszaka hűtőből kiszökő fény”. A Kertész leveléből pedig a legfőbb titokból részesedtünk, mely szerint a természet él és megszólítható.
A barátja elvesztése miatt elkeseredett kislány útjának határt szab a Kerítés (Sipos Vera), aki az emlékezetünkbe visszhangozza a Mester legfontosabb tanítását, hogy ha bármi bánt, kérdezzük a „mindig változó Holdat”. Ő, akinek hangja távolról, ám nagyapai szeretettel és bölcsességgel szól, megtanítja nekünk, hogy milyen a nyughatatlan, egymást hajkurászó, de a beteljesülést soha el nem érő, napimádó-holdkóros szerelem, hogy a lenti és fenti világ egymás tükörképei, s hogy aki jól tud kívánni – azaz tudja, hogy mit szeretne és miért –, és tiszta szívvel kíván, annak minden vágya teljesül.
 Luca, Koto és Kaori |
És ekkor megtörténik a (gyerekközönségből újabb hangos reakciót kiváltó) csoda: Luca két fája életre kel, s két japán kislány alakjában bepiruettezik a színpadra. Az előadás újabb (meta-) szintet ugrik: Luca felölti Koto és Kaori ruházatával színben harmonizáló, rikítós sárga kabátját, s akár Dorothy vagy Alice, útnak indul velük, hogy megkeressék a kertészt. Utazásuk „képzelet a képzeletben” játékában mesebeli helyeken, a Kezek-Fejek-Lábak Erdejében vagy a Beszéd boltban járnak, ahol különös idegenekkel találkoznak. Ezek a figurák azonban nagyon is a valóságosak, s csak annyiban torzított tükörképek, ahogyan egy gyerek érzékeli és rácsodálkozik a felnőttek világának abszurditására.
A színházi nyelv is ennek megfelelően változik és az előadás második felében új típusú „varázslás” veszi kezdetét. Noha a két részt összeköti a dramaturgia, amely a beavatás-mesék (Hát te ki vagy, barát vagy ellenség?) sablonjára épül, a történet és az azt megteremtő színpadi eszközök is egyre elvontabban szólalnak meg: míg az első részben az érzékelés tapasztalati szintjéhez köthetők, a másodikban a nyelvihez. A mozgáskoreográfia az elején az asszociációk illusztratív erejére épít (pl. amikor a kert összes lakója piramist alkot, hogy minél magasabbra emeljék kisbarátjukat a Holdhoz), a folytatásban viszont sokkal inkább „tiszta tánc” (mint a fákkal való beszéd, a természettel való harmónia és szépség megjelenítése) vagy a technikai illúzióteremtés eszköze. Ebben a részben a Kitchen Budapest alkotócsapatának köszönhetően látványos vetítésekre csodálkozhatunk rá: ilyen a kézzel-lábbal magyarázó ember százkarú és gumiarcú alakja, vagy a betűboltos, akinek szavai mind kiíródnak a falra, s önálló életet kezdve veszélyeztetik hőseinket (a közhelyek pl. beborítják és üldözőbe veszik őket), kontrasztot képezve a fák „némaságával”.
 A záró kép, középen: Somody Kálmán. Fotó: Dusa Gábor (A képek forrása: Forte Társulat) |
Az előadás második fele tagadhatatlanul elkomorodik, ám befogadása láthatóan nem okoz nehézséget a hat év feletti célközönségnek. Horváth Csaba az első perctől komolyan veszi a gyerekeket, és olyan egyetemes témákról, félelmekről és vágyakról beszél, amelyeket a felnőni nem képes felnőttek igyekeznek elfojtani tabuként. A magány, a szeretteink elvesztésétől való félelem, az elmúlás és a halál a gyerekek fantáziáját élénken foglalkoztató problémák, amelyekről ugyanolyan fontos beszélni, mint megélni. Földeáki Nóra szép szövege helyenként túlfilozofál és túlbeszéli a kérdést (ami az aikido-mester ruházatban kétszer is színre lépő Kertész hosszadalmas jeleneteiben különösen szembetűnő), a rendezés azonban majdnem végig tartja azt az egyensúlyt, amely egyszerre kínálja a nézők számára az elidegenítés és az azonosulás lehetőségét.
A Koto és Kaori titka ugyanis abban van, ahogyan a történetet a keletiesen lecsupaszított színházi közegbe helyezi, annak minden külsődleges jegyével (pl. Benedek Mari fehér teniszruha-jelmezeivel) illetve filozófiájával együtt. (Külön írás szólhatna Dés András zenével, zajokkal és csendekkel komponált hangzó világáról és jelenlétéről). Ez a világ éppen annyira távoli, mint amennyire szokatlan az a „fizikai színházi” nyelv, amelyen az előadás megszólal: különösségében is egyszerű, egzotikusságában is ismerős és csodálni valóan érdekes.
Talán csak a záró kép hordoz (a gyerekek számára az elvárhatónál mindenképpen) kevesebb feloldást. A szereplők a fejük elé tartott kövekkel lassan hátrálnak ki a térből: a sötétben világító felhőpárnák lassan lombokká lesznek, testük törzzsé, faágakká a karok, a kezek. Apám kertjére gondolok hirtelen, benne a finoman remegő selyem akácra és a mély titokba burkolózó ginkóra. Ahogy állnak egymás mellett, az idők végezetéig, s lombjaik egyszercsak megölelik egymást.
Vö. Vida Virág: Az ősi város illata
Kovács Gabi: Az erdőt nem lehet kiszellőztetni
Antal Nikolett: Varázslat a kertedben