Kornis Mihály színházi ember, és ennek erős lenyomata ez a könyv. Függetlenül attól, hogy Kornis épp gyűlöli, kiátkozza vagy imádja a színházat – a legerősebb szenvedély alighanem ehhez a művészethez tapasztja. Illetve nem is a művészethez, hanem a helyhez: a színházban való létezés euforikus örömet avagy a legmélyebb depressziót képes okozni neki. Álmai és illúziói – melyek oly otthonosak a színházban – az egekbe röptetik, a szikár valóságtól szakadékba zuhan. Fogadkozik: soha többé. Szerencsétlenségünkre betartja.
Ha valamiből, szenvedélyből egyéb tárgyakat illetően sincs hiány a Hol voltam, hol nem voltam című beszélgető könyvben, melyben Révai Gábor visszafogott, de annál fontosabb – hol ellenpontozó, hol ellenszegülő, hol mélyebbre irányító – kérdései terelik az írót az önvallomás sűrű erdejében. Melynek a címe is mélyen találó: egy „nem-voltamokkal” tarkított élet és pálya föntjeiről és lentjeiről esik sok szó. Nem is esik: árad, zuhog és ömlik; sodorja magával az olvasót, letehetetlenül és kényszeresen.
Kornis kényszeres mesélő: nemcsak a nyelven, hanem a nyelv használata, a beszélés által születnek meg a gondolatai, a véleménye, értékítélete; egyébként erről, a nyelvről, vagyis a nyelvben létezésről is. A szavak, a kimondás segítik a gondolkodását, és nem fordítva, ahogy ez a leggyakoribb. A beszédszenvedély célja ilyenformán a világ mérlegre tevése, a kimondás általi tudatosítás, a következtetések levonása.
A világ persze saját világ. Kornis erősen egocentrikus – hogy ne mondjam, narcisztikus – ember, vagyis minden és mindenki önmagára vonatkoztatva jelenik meg a könyvben: a vígszínházi Körmagyar-bemutató is, Petri György is. Ennek komoly haszna van, legalábbis az olvasó nézőpontjából: Kornis annyira imád beszélni önmagáról (a saját világgal együtt), hogy ez mindent felülüt; föltétlenül fontosabb annál, mint hogy kedvező legyen ez a bizonyos önkép. Ettől is hiteles ez a kötet: nem szépít (biztos nem többet, mint az emlékezet reflexszerűen), nem hazudik, nem hallgat el (legalábbis nem többet, mint amennyi kihullik az emlékezetből, ami amúgy tévedéshez is vezet olykor), vagyis őszinte. És ez lefegyverző, le bizony.
Szépirodalmi műveiben is sok szó esett már apáról-anyáról, meg hát a Halleluja is telítve van a saját családdal, de azért ebben a kötetben ismét nagyon a helyén van ez a vissza-visszatérő vezetőszál: a család és a gyerekkor. És ami ettől elválaszthatatlan: a zsidóság.
Adottságokból élményt csiholni – írói feladat. Kornis ért ehhez: annyira zamatosan beszéli el élete különféle kanyarjait, hogy az olvasó olykor mintha filmet látna. A jelenetet, amikor az éppen jószolgálati ételhordásban utazó és ételhordós szatyrokat cipelő író összefut egy másik íróval, Esterházyval, aki amúgy – bonyolultan, elmondhatatlanul – főszereplője az életének, oka és okozója sok epizódnak, és a felületes, hétköznapi beszélgetés alatt lefolytatnak egy másikat, melyben minden lényeges elhangzik.
A szeretet, ez áll középen ebben a könyvben, a létezhető legváltozatosabb formákban: hiányként, vágyként, teherként és komplexusként. Kornis ebben is a végletes dimenziókat keresi (Szabó Lőrinc Semmiért egészen-je paradox módon ott lappang a könyvben), neki a szeretet elemi létfeltétel, ezért tud gyűlölni is olyan nagyon.
Önmagát kivált. De a kötet mégis mintha az önmagával való megbarátkozásnak, de minimum megbékélésnek is a drámája lenne, valamiféle megnyugvás, megtalálás, telitüdős felsóhajtás. Nagy szerepe van ebben egy sajátos Isten-keresésnek, amely nem annyira tételes valláshoz, mint inkább a személyes szükséglethez kötődik: kell, hogy legyen valahol valami. Igazodási pont, felettes én, egy über-ich. Aki oly süket ezekre a kutatásokra, mint én, az némileg kívülről nézi a könyvnek ezeket a fejezeteit, mígnem világossá válik, hogy Kornis voltaképpen belül keres. És akkor rögvest részévé lesz az egyéb kereséseknek.
A koraérett gyerek életre szóló tapasztalata a levert forradalom. Itt a genezise mindennek, a későbbi barátkozásoknak, a kialakuló demokratikus ellenzék egyik általa indított nagy dokumentumának, a Naplónak, aztán egyik legnagyobb írói és színházi élményének, a Dunasiratónak; de valószínűleg ide köthetők vissza a különféle szakítások, eltávolodások, a saját hely megtalálásának reményében. Barátságok lazulnak és köttetnek, munkakapcsolatok nőnek meghatározóvá, és ott sétál a lapok közt sok élő és holt, Ascher Tamástól Zsámbéki Gáboron, Eszenyi Enikőn, Fodor Gézán, Bence Györgyön át Fodor Gézáig és Göczey Zsuzsáig.
Ez Kornis Mihály társulata. Ne dőljünk be a látszatnak, hogy végleges és zárt.