 Vári Éva, Gálffi László |
A sokoldalúnak ismert és nem kevés babérral koszorúzott kanadai író, John Murrell elég régen készült darabját (más kezek dramaturgiai beavatkozásai után) ő maga fiatalította meg 1998-ban. A kozmetikázástól nem változott a lényeg. Jó lenne, ha jól lenne megcsinálva a kétszemélyes színmű, de nincs. Az idős, egyik lábának amputálása miatt nehezen mozgó, ám hivatáshoz, létezéshez jócskán hetven fölött még mindig bőséges energiákkal ragaszkodó Sarah Bernhardt és sokkal szürkébb titkára, Georges Pitou a művésznő emlékiratainak készülése közben a diktálás, iratrendezés helyett szerepjátékokba bonyolódik, melyek egy párját ritkító élet és életút kereszt- és hosszmetszetét lennének hivatottak nyújtani. A hol ismétlően, hol véletlenszerűen egymáshoz fűzött múltbeli események az érdektelenül deheroizáló mesélgetéstől a nehezen elviselhető zseniromantika melodrámájáig kilengő, imitáló skálázást tesznek lehetővé. A hasonló, valamelyes szituatív ötletességgel és értékelhető nyelvi talentummal bíró kanavászokat szokták „bravúros színészdaraboknak” nevezni, a tartalmukat pedig minél jobban felfújni.
Tagadhatatlan, hogy sok színészkettős bízott már abban, esetleg nem is hiába – rendezőjével, menedzserével együtt –, hogy nem a szöveg, hanem a játék számít. A legkülönfélébb életkori felállásokban vitték színre itthon és külföldön Murrell művét. Nálunk Psota Irén és Sinkovits Imre – nagyjából egykorúak lévén – ötvenes éveik nyarában formálták meg (a Várszínház deszkáin, 1983-ban) a két figurát. A netről legkönnyebben elérhető nevezetesebb interpretációk egyike (2002-es felvétel található róla), amelyben Fanny Ardant az ötvenet épp csak betöltve idősödött alkonyi Sarah-vá, s oldalán a nála évtizedekkel korosabb Robert Hirsch volt Pitou. Mindkét (és sok további) esetben egészen más biológiai és szellemi áramok cikáztak az egymást (ki is mondottan) mélyen szerető, noha rengeteget huzakodó két ember között.
 |
Hargitai Iván rendező külön kiemelte a bemutatóhoz fűződő interjúban, hogy „óriási regiszterkülönbséget” eredményez, ha a visszatekintő Sarah-t vele közel egyidős színésznő alakítja, a kivételes tehetséget élettapasztalataival is beoltva. A Belvárosi Színházban színre vitt Orlai-produkció, Az isteni Sarah épp rendezői értelemben nem segíti tehetség és tapasztalat e kettős felbuzgását. A nem az augusztusi, tengerparti forróság miatt tikkadt színpadi helyzetek sem Vári Évából, sem Gálffi Lászlóból, sem kettejükből együtt nem szakítottak fel friss színeket. Mindkettejükről régtől tudjuk: remek – sőt, bizonyos kihívásoktól tüzelve páratlan – színészek, ez esetben viszont még megerősíteni sincs módjuk e tapasztalatunkat.
Zöldi Gergely fordítása kellően élezett ugyan, de informatív értéke, ihlete épp a két szereplő számára nem elégséges. A közönségnek nagyjából mindegy, tudja-e követni az évszámokat (és a valóságnak megfelelő évszámokat követhet-e), hiszen nem az életrajz kedvéért váltott jegyet. A színészeknek viszont nem mindegy, mit tudnak meg arról, akit játszanak. Vári Éva nem dönthette el például, Sarah Bernhardt frigid volt-e vagy férfifaló, Gálffi László nem dönthette el, Pitou a nagyasszonya szoknyájában is a mamája szoknyáját látja-e, vagy önállósult, magányos zugivóként titkárkodik odaadóan, s ketten együtt nem állapodtak meg, milyen érzelmi-érzéki viszony (szexus-nexus) állt és áll fenn e duóban. Nem érdemes sorolni, mit mondanak el – fölöslegesen – háromszor-négyszer, s mi az, amiről mondani kellene valamit, s mégsem mondanak. Sok az üresjárat.
 Fotó: Puskel Zsolt – PORT.hu |
A szerepjátékok roppant nehezen indulnak be, s az esetek többségében csikorogva forognak. A kellékek (az emlékirat-lapok harmonika-dossziéja, egyebek) nem akarnak működni, máskor holt tárgyak maradnak (ha egy rendre be nem hozott napernyőnek végre entrée-ja van, illene meghálálnia). Egyre epikusabb-memoárosabb a maszlag, egyre kevesebb benne a két személyiség szövetségének és párbajának lélektana. Hol Vári Éva talál magának őszinte, tanácstalan fájdalmat kifejező hangokat, gesztusokat az egyedüllétben, hol Gálffi vonul vissza jelentéses csendekkel a maga képzeletbeli szigetére. Jobbak külön, mint együtt. Sokat vannak együtt, keveset külön. Ha Bernhardt szent szörnyeteg volt, alakjának, öregségének felidézésétől szentebb, szörnyetegebb: merészebb, végletesebb töltetet kívánnánk. Közös felszikrázásokat, mint Sarah tűzijáték-durranás robajától kitörő halálfélelme: Ugye, ez még nem a Nap?!
A dráma szimbolikája szerint a hősnő a Nap rokona, az égitest felrobbanása tehát az ő végzetét jelentené (a megriadás nemes mozzanat; s a két művész együtt, eggyé forrva éli meg). A Csík György passzív délszaki díszletét és korfestő jelmezeit alkalmazó premier Pálfalvi Lukács háttérként a nappalt és az éjszakát, a delet és az éjfélt, a zenitet és a nadírt jelképező, lüktető grafikájával pótolja jobbára a lelkek napkitöréseit. Hargitai Iván rendezésében a klasszikus szövegbetétek is kopogósak, nem beszélik el a nagy művésznő holtig megőrzött, oly sokat vitatott géniuszát, nimbuszát. A Sarah Bernhardt név részben önmagától is ható mágiája és a Pitou név teljes inaktivitása nyomában két színész jár, Vári Éva és Gálffi László, akik erre az estére sajnos nem változtattak nevet.