Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

MAGUNKON RÖHÖGÜNK

Savaria Kamaraszínház: Czukor Show / POSZT 2008, Vidor Fesztivál 2009
2008. máj. 12.
„Arról volt szó, hogy színházba jövünk” – méltatlankodik a Nemzeti-beli vendégjáték után ártatlanul mosolygó családtagjai felé fordulva egy negyvenes, rezervált hölgy. Vajon igaza van? Tényleg nem színház, amit láttunk? Igen is, meg nem is. JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJA.
Jelenet az előadásból. Forrás: poszt.com
Jelenet az előadásból. Forrás: poszt.com

Nem – merthogy túlságosan is meggyőző a máz, amivel Dömötör Tamás rendező az egész műsort leöntötte. Tényleg műsor készül itt, élő egyenesben veszik fel a Czukor Show (a név csereszabatos: Mónika, Balázs, Claudia ésatöbbi) ötvenedik, jubiláló adását, melyen mi, a közönség azt játsszuk, hogy mi vagyunk a közönség (ki jól, ki rosszabbul, erről később). Hogy mindezt az előírt lelkesedéssel tegyük, egy profi animátor, Simicz Sándor van a rendező segítségére: a nem-színház itt is beszivárog, hiszen a közreműködő a színház falain kívül is ebből él, kereskedelmi műsorgyárak szolgálatában tölti napjait.

Jelenet az előadásból. Forrás: poszt.com
Jelenet az előadásból. Forrás: poszt.com

Az eleinte mezei Fábry-paródiának tűnő Simicz rémesen idegesítő, enyhén effeminált jelenség, aki – nem elég hogy tegez, ráadásul – szíveimnek szólít minket. Hogy az általa képviselt humor kinek az ingerküszöbét éri el, részben egyéni ízlés kérdése, részben meg attól függ, mennyire feledkezünk meg róla, hogy színházban ülünk. Ha valaki nem azt és nem úgy csinálja, amit Simicz mond, azt kiosztja rendesen. Miközben azon töprengek, hogy szerepét mennyire játssza meg és/vagy túl, magyarán: mennyi ebből a valóság, egy ponton megint beszüremkedik a színház – a tartós vegzálásnak (például kéjes női sikolyokat és mélyről jövő kanhörgést kell hallatnunk vezényszóra) ellenálló nézőt ugyan megleckézteti kicsinyt, de az szinte egészen biztos, hogy nem hagyná annyiban a dolgot, ha valódi stúdió valódi tévéfelvételén üldögélnénk. Vagy fél óráig húzódik el a nézők ráhangolása (esetemben ez inkább lehangolással ért fel), ami egyrészt (sors)közösséget teremt a nézőtéren, másrészt markánsan megrajzolja a ránk váró további egy óra hátterét. Hogy még realisztikusabb legyen az egész, időnként dolog nélküli asszisztenslánykák futnak át a színen, a nézőtér oldalánál meg seregnyi léhűtő stúdiós várakozik Czukor Show feliratú egyenpólókban.

Jelenet az előadásból. Forrás: poszt.com
Jelenet az előadásból. Forrás: poszt.com

A pólók és az est névadója is érkezik hamarosan: Czukor Balázs jól hozza a nyegle svihák műsorgazdát. Az egynyári sztár meg se próbálja kézben tartani a műsor menetét. Minek, profi csapat dolgozik vele és neki, bőven elég az előre kinyomtatott, kérdésekkel és válaszokkal megtöltött papírdarabokat fognia, majd jól-rosszul artikulálva felolvasni őket (félreértés ne essék: nem a színész, hanem a műsorvezető Czukor nem tud bakizás nélkül szövegelni, de hát a kereskedelmi tévék antimagyar beszédén felnövő generációnak ez tán fel se tűnik). Igaza is lesz: jön a dráma magától, neki csak egy egészen picit kell rásegítenie, például olyan, banalitásukban elgondolkodtató mondatok közbeszúrásával, mint például „Az öngyilkosság nem megoldás.” Kinevethetjük, de azért mégiscsak van valami ördögi az egész Czukor-jelenségben, hiszen a flegma pozőr (és persze az önfeledten kacarászó közönség!) tehet arról, ami az utolsó előtti percben történik majd.

Nem leszünk poéngyilkosok, bár ezt kizárólag azok esetében követhetnénk el, akik nem ismerik Füst Milán Boldogtalanokját. A már feszegetett kérdéshez visszatérve: igen, színházat látunk, és nemcsak azért, mert a szombathelyi előadás a Füst-drámát írja újra, húzza rá a mára. A külső körülmények látványos eltérése miatt tán lényeginek tűnő változtatások a dráma magját mégsem érintik; a szereplők ugyan új neveket kapnak, a viszonyok azonban szinte változatlanul megőrződnek (az újsághír /!/ alapján írt dráma időtállóságának bizonyságát is szolgáltatva egyben). Az eredeti szövegből visszaköszön egy-két mondat(töredék), az itt előkerülő nevek szelíden visszhangozzák a modellben felbukkanókat. A „Ma rendbe hozom a családomat” populáris show-tematika, a félelmetesen nevetséges roncsnyelven hőzöngő, jól-rosszul felskiccelt félemberek egyértelműen és zavarbaejtően maivá teszik az alaphelyzetet.

Jelenet az előadásból. Forrás: poszt.com
Jelenet az előadásból. Forrás: poszt.com

A kevésszavú, nagy természetű nyomdász (Anger Zsolt) beteges (?) életközösségben él zord feleségével (Vasvári Emese) és a munkahelyén – az ő szavaival – „alatta dolgozó” lánnyal (Csonka Szilvia). A férfi rég nem látott húga (Péter Kata) a semmiből bukkan elő: elege van abból, hogy anyjukkal csak ő törődik – amennyiben a rendszeres verés nevezhető törődésnek. Az öregasszony karaktere Füstnél hálás szerep, itt csak egy rövid telefonbeszélgetés erejéig halljuk karcos hangját, majd értesülünk haláláról. És ott van a nyomdász „barátja”, a főbérlő (Szabados Mihály) is, akinek gyatra szerelmi konfessziókat elnyökögő szíve nem mellesleg a férfi feleségéért dobog. A színházi élő adás az ő kapcsolatrendszerüket boncolgatja – változó hatékonysággal.

Mert a legjobb pillanatokban színházzá változik, amit látunk, és elfelejtjük a tévéshow zavaró külsőségeit (a rendező mintha a színészek képességeit is tesztelné, hiszen folyamatosan elidegenít: épphogy világra kászálódna egy drámai pillanat, amikor hirtelen sminkest küld be, elemet cseréltet a mikroportban stb). Nagyszerű színház például Vasvári Emese tétova, idétlen antréja, de egész jelenléte is: a már suttogásnak sem nevezhető hangerőn el(nem)mondott egyszavas vallomásai; a teljes apátia hol nyílt, hol rejtőző gesztusai mögül rendre fel-felvillanó kegyetlenség; a zárlat iszonytató kitörése, amikor kirobban belőle mindaz, amit elfojtott egy életen keresztül. Elfojtásból jut itt mindenkinek: Anger Zsolt remekül hozza az utat és célt tévesztett, újabb és újabb nőkben az egyetlent kereső, egykor jobb sorsa érdemes, mára azonban reménytelenül lezüllött, az agressziót egyedül üdvös megoldásnak tartó férjet.

Mint kétszeresen is nézőnek kikiáltott nézők, tehetetlenül és némi kéjérzettel bámuljuk az egyre sötétebb titkok feltárulását (mert valahol örülünk is, hogy nem mi ülünk az egyenfotelekben), majd a menetrendszerűen érkező tragikus véget. El kell hagyni a stúdiót. Taps nincs.

Kapcsolódó cikkünk: POSZT 2008

Vö. Csáki Judit: Valóság, só
Ölbei Lívia: Puzzle-színház
Koltai Tamás: Mintha

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek