Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

NEM AKAROK HASONLÍTANI SENKIHEZ

Beszélgetés Hód Adrienn koreográfussal
2012. márc. 22.
„Amikor dolgozom, a helyzetnek megfelelően megpróbálom a saját igazamat, a saját belső indíttatásomat szabadjára engedni. Nem szeretnék provokálni, viszont annak érdekében, ami belülről mozgat, nagyon könnyen megteszek mindent.” KRÁLL CSABA INTERJÚJA.

Revizor: Nehéz elképzelni, hogy te, aki darabjaidban szisztematikusan felszámolod a formai kötöttségeket, gyerekkorodban vonzódtál a klasszikus baletthez.  

Hód Adrienn: Első emlékem a táncról, hogy otthon hétvégenként felraktam lemezeket, és azokra készítettem kisebb etűdöket, amelyeket bemutattam a családnak. A baletthez úgy kilencéves koromban keveredtem, amikor a nővéremék elhatározták, hogy elvisznek valahova táncolni Debrecenben. Csak arra emlékszem, hogy bementem a terembe és ott állt egy idősebb hölgy, Viola néni (Nagyné Sárközi Viola a szerk.), akinek a fia, Nagy Iván híres balett-táncos lett külföldön. Én csak néztem őt, és azonnal tudtam, hogy hozzá akarok járni. 

R: Mi fogott meg benne? 

HA: A testtartása, ahogy ment, járkált a teremben, ahogy a karját úsztatta a levegőben, a ruhája, a gyönyörű gyűrű a kezén. Egyszerűen megtetszett az eleganciája. Amúgy meg imádtam forogni, ugrani, szaladgálni, tehát magával a fizikalitással is benne lenni a gyakorlatokban. Rögtön azt éreztem, hogy nekem nem elég csak ebbe a csoportba járni, ezért beiratkoztam az összes többi tanfolyamra is, így délután háromtól este hétig balettra jártam. Ez a lelkesedés aztán gimnazista koromra lassan elkopott. 

R: Majd újból feltámadt. Hiszen gimnázium után kisebb kanyarokkal, Debrecent a fővárosra cserélve Angelus Iván frissen alakult Budapest Tánciskolájában találtad magad. 

HA: Érettségikor még nem tudtam eldönteni, hogy mi legyen velem. Az már szóba sem jöhetett, hogy balerina, egyet tudtam csak elképzelni, hogy kertésznek tanulok, mert a térrendezés mindig is érdekelt. Aztán egészen véletlenül visszacsöppentem a táncba. A debreceni Csokonai Színház táncosokat keresett a Sztárcsinálókhoz, amit Bakó Gábor koreografált, én pedig jelentkeztem, és felvettek. Mondtam Gábornak, hogy valószínűleg már elkéstem, és nem hiszem, hogy lehetne ebből valami, de ő biztatott, hogy próbáljam meg Angelus iskoláját, jövő héten lesz a felvételi. Ez akkor nagyon hirtelen jött, mégis elmentem. Beléptem a Csanády utcai pincébe, ahol a felvételi volt, és ott valami egészen más fogadott, mint amit előtte tapasztaltam. A zene, a szagok, Iván fehér ruhája és kontyba tűzött hosszú haja, mindenki komoly volt, átélt, határozott tartás volt az emberekben. Iván pedig felvett. 

R: Milyen légkör fogadott a BUTI-ban? Mit jelentett számodra ez az iskola? 

HA: Én Iván mellett, ebben az iskolában nőttem fel. Előtte a gimnáziumban nagyon el voltam veszve. Itt tanultam meg, mi az önkifejezés, és hogy amit gondolok, annak súlya, jelentősége van. Megértették velem, hogy a tanulás az tapasztalás, és hogy ezekből a tapasztalatokból hogyan tudok továbblépni, továbbépítkezni. Önazonosságra neveltek, és arra, hogyan aknázzam ki a bennem rejlő lehetőségeket. Megtanultam, hogy én nem vagyok egyenlő senki mással, s az alkotásban végső soron önmagamat terjesztem ki, teremtem tovább. Természetesen fontos volt maga a technika, a szakmai tudás, a stílusok elsajátítása és ismerete is, s hogy ezeket hogyan kell „kivinni” a testre. De a lényeg mégiscsak az volt, hogy hogyan jutok el az önkifejezésig. Illetve még egy, a közösség: hogy hogyan tudom mindezt a többieken keresztül meglépni, koreográfusként kommunikálni, kapcsolatba kerülni a táncosokkal. Továbbá, hogy tudunk-e közösségként együttdolgozni úgy, hogy megértjük és elfogadjuk a különbözőségeket, azonosságokat.  

R: Fogalmazhatunk úgy, hogy rögtön a mélyvízben találtátok magatokat? 

HA: Abszolút. Nem az volt, hogy én táncos vagyok, és meg kell tanulnom táncolni, s ha majd megtanultam táncolni, akkor majd valaki megmondja, hogy mit és hogyan csináljak. Minket az első pillanattól fogva művészként kezeltek, alkotóként, teljes emberként, aki bővítheti a tudását, képezheti magát, de aki már most jogosult arra, hogy bármit meglépjen, önkifejezzen, előadjon. Nem gyerekek voltunk, akik talán majd tíz év múlva eljutnak oda, hogy felnőtt számba vegyék őket. Ehhez persze megkövetelték, hogy felelősségteljesek és pontosak legyünk. Ha egy táncóra kilencre volt kitűzve, akkor nem lehetett kilenc óra egy perckor oldalról besunnyogni. Amire igent mondtunk, rábólintottunk, azt teljesíteni kellett. Ha pedig nem tudtunk elkészülni valamivel, még a határidő előtt kellett szólni, nem pedig utána. Nem lehetett sunyizni, viszont azt éreztem, hogy bizalommal vannak felém, figyelnek rám. Nem háromszázból vagyok egy, hanem egyénileg vagyok fontos.  

R: Nem volt túlzottan nagy teher ilyen hirtelen felnőni, felnőtt módjára dönteni, dolgozni, alkotni? 

HA: Angelusnál nem egyengyártás folyt, mindenki lehetett másféle, különbözhettünk egymástól. Voltak, akik ügyesebben mozogtak, tágabbak voltak, mégsem alakult ki közöttünk káros versenyszellem. Hamar megtanultam, hogy ne kifelé kacsingassak, hanem saját tapasztalataim alapján belülről próbáljam meg felépíteni magam. Megértettem azt is, hogy nem kell szégyellnem, ha valamiről másképp gondolkodom, vagy adott esetben más megoldással állok elő. Ez pedig bátorságot adott, hogy vállaljam magam, vállaljam a véleményem, még akkor is, ha esetleg rajtam kívül senki sem érti, de én belül tudom, hogy az egy erős dolog. 

R: Néhány év múlva változott a felállás, hiszen már diákként elkezdtél tanítani. Élvezted az új szerepet?  

HA: Huszonegy éves lehettem, amikor Iván megkért, hogy tanítsak gyerekeket. Hát én akkor teljesen darabokra hullottam. Bejött huszonöt gyerek, mondtam, hogy álljanak meg, de senki nem állt meg, rohangáltak, rám ugrottak, felkapcsoltam hangosra a zenét, de semmi nem használt. Egy hónapig küzdöttem velük, végül szóltam Ivánnak, hogy ez nekem nem fog menni. Ezután kezdtem el a saját korosztályomnak, amatőröknek délutánonként kortárs táncot oktatni. Később egyre szorosabban összekapcsolódott bennem a koreografálás és a tanítás. Eleinte technikát tanítottam, előmozogtam, amit utánoztak a tanítványok. Ugyanígy koreografáltam is, tehát a mozgás sokkal inkább külső meghatározás volt, alig volt ösztönös alapja. Akkor még nagyon máshogy járt az agyam. Az improvizációt először a tanításban kezdtem alkalmazni, de közel egy időben átcsúszott a koreografálásba is. Ott billent át a dolog, amikor már nem csak a technikai megvalósulást figyeltem, hanem az is érdekelt, hogy mit jelent a szabad mozgás, és hogyan tudják a táncosok a személyiségükkel megoldani a feladatot.  

R: Ragaszkodásod a Budapest Tánciskolához abban is megnyilvánult, hogy első csapatodat, az Off Társulatot is ebből a körből szervezted. Mi vezetett arra, hogy társulatot alapíts?  

HA: Valahogy a történések vittek bele, mert mindig hárítottam, hogy magamon kívül másokért is felelősséget vállaljak. Nem az én vágyam volt, hogy szeretnék egy társulatot, hanem a külvilág elvárása volt, hogy nevezzem, nevezzük meg magunkat, ha előadásokat készítünk.   

R: Volt határozott útirány, amit magad elé tűztél? 

HA: Sok mindent megtanultam az iskolában eltöltött évek alatt, jártam workshopokra, aktívam látogattam a táncelőadásokat, utazgattam Bécsbe, a Műhely Alapítvány is rangos tánckurzusokat szervezett, amelyeken részt vettem. Voltak megtanult sablonjaim, a Graham-, a Cunningham-, a balett- és más technikák révén, amelyeket az iskolákban itt-ott belémhúzgáltak, s amelyeket a testem felfogott és megtanult. De mindig későn érő típus voltam, és sosem voltam tudatos gyerek. Nem olyan neveltetést kaptam, hogy előre tervezzek, meg hogy távlati célokat keressek. Most is bajban lennék, ha kérdeznél a jövőről, mert valahogy nem így működöm. Nekem mindig az a fontosabb, hogy most mi van.  

R: Jó, akkor másképp kérdezem. Említenél két olyan előadást az Off Társulat repertoárjáról, amelyek közel álltak hozzád? 

HA: Az egyik az Arborétum, melyet kétszer újítottunk fel. Ez a darab számomra fontos váltás volt, mert azt éreztem, hogy itt már egy picit tudatosabban szerveződik a mozgás. Már nem csak úgy készült, hogy én táncolok és gyertek, utánozzatok, majd mindenki rögzítse a mozgást. Ugyanis Szemző Tibor, a darab zeneszerzője azt mondta, hogy oké, ő megkomponálja a zenét, de nyilatkozzam, hogy mi a téma, milyen az íve, milyen tempót képzelek el, milyen időtartamban és így tovább. És akkor megkérdeztem, hogy úristen, ezt nekem már most mind tudnom kéne? Így aztán elkezdtem máshogy gondolkodni, és nem a próbateremben, ötletszerűen felépíteni a koreográfiát. Emlékszem, erre a darabra íródott egy tizenhárom vagy tizennégy pontból álló vázlat, amely rögzítette a legfontosabb szempontokat, a struktúrát, a koreográfia belső szerkezetét. Én csak törvényeknek hívom őket. (Ekkor előhúz a táskájából egy sűrűn jegyzetelt vaskos határidőnaplót, mely legutóbbi bemutatójuk, a Basse danse leírását tartalmazza – a szerző megj.

R: Ez komoly? Teleírtál egy egész füzetet? És melyek voltak Hód Adrienn első törvényei az Arborétum kapcsán?  

HA: Nem emlékszem már pontosan, de azt hiszem, hogy a szimmetria kerülése, az egyszerre és több irányba elinduló mozgás, a térhasználat szabályai, ilyenek.  

R: És mi lenne a másik darab? 

HA: Talán A városi levegő szabaddá tesz című nyári sorozatot említeném, amely Angelus Iván ötlete nyomán született, és amelynél tíz utcai helyszínre készítettem koreográfiát. A koncepció az volt, hogy szakrális helyszínek közelében – mint a Szent István Bazilika, a Deák téri evangélikus templom, a Gozsdu udvar – hozzunk létre improvizatív, helyszínspecifikus előadásokat.  

R: Szakmai körökben úgy emlegetnek téged, mint radikális, öntörvényű alkotót, aki szereti felrúgni a színpad és a mozgás szabályait. Te hogyan tekintesz magadra? 

HA: Nem érzem magam radikálisnak. Amikor dolgozom, a helyzetnek megfelelően megpróbálom a saját igazamat, a saját érdeklődésemet, a saját belső indíttatásomat szabadjára engedni. Nem szeretnék provokálni, nem szeretnék felrúgni semmit, viszont annak érdekében, ami belülről mozgat, nagyon könnyen megteszek mindent. 

R: A honlapotokon az áll, hogy Hód Adriennt „a kortárs tánc bevett formáinak elvetése és újrafogalmazása foglalkoztatja”. Ezen jót derültem. Hát már ott tartunk, hogy a kortárs tánc ellen is lázadni kell? Miközben teljesen logikus, hogy nincs fejlődés a korábbi igazságok tagadása nélkül.  

HA: Amikor megkérdezik tőlem, hogy mi a kortárs tánc, csak széttárom a kezem. Rengeteg irányzata van, és annyira felgyorsult minden, hogy ami két évvel ezelőtt még új dolognak számított, az most már ciki. Olvastam egy cikket a berlini Tanztagéról, ahol főként konceptuális munkák szerepelnek, s a szerző azt írta, hogy az improvizáció fogalmát sem szabad annyira lobogtatni, mert túlhaladott dolog. Ettől persze nem fogom eltitkolni, hogy a Basse danse így készült – bár erősen gondolkodtunk rajta, hogy fontos-e ezt egyáltalán tudnia a nézőnek. Az biztos viszont, hogy nem akarom azt csinálni, amit mások. Nézek, tapasztalok, figyelek, de ha egy icipici jelét is látom annak, hogy ez valahonnan ismerős, mindig kiveszem az előadásból. Nem akarok hasonlítani senkihez. Nekem szörnyű érzés lenne egy kritikában azt olvasni, hogy mondjuk az Ultima Vez dinamikáján és Marie Chouinard extrémitásán alapul a darab. Olyan lenne, mintha kisatíroztak volna a világból.   

R: Koreográfusi pályádon határozott váltások figyelhetők meg. Volt időszak, amikor szimfonikus táncokat készítettél, később a színház, a konceptuális munkák felé mozdultál, most leginkább az improvizáció, az improvizációból építkező koreográfiák foglalkoztatnak. Mennyire voltak ezek tudatos váltások?  

HA: Nem volt tudatos. Inkább azzal függ össze, hogy hol tartok a fejlődésben, hogyan érzem, érzékelem magam a saját bőrömben. Mi nyílik meg előttem, miket olvasok, kikkel találkozom, hova megyek, milyen helyzetekbe kerülök, és hogy ezek hogyan változtatnak meg. Vagy a tanításból, az életből csúszik át valamilyen érzés, ami elkezd izgatni, foglalkoztatni. És ezek a dolgok aztán valahogy úgy mozdulnak meg bennem, hogy amikor bemegyek a próbaterembe és elkezdek dolgozni, megmutatják, hogy merre menjek. Egyfajta indíttatás ez, amely később a mozgáson is lecsapódik. 

R: Az Off Társulat után 2007-ben megalakult a Hodworks, és a társulatváltás egybeesett azzal, hogy az improvizáció is egyre nagyobb szerepet kapott a munkáidban.  

HA: A körülmények sokat belejátszottak ebbe, mert kiderült, hogy a Műhely Alapítvány három hónap kísérleti munkára ír ki pályázatot, produkció nélkül, amit meg is nyertünk. Ez volt az Ismeretlen kutatása című projekt. Ennek lett aztán egyenes következménye 2009-ben a Kapcsolódjunk és bömböltessünk című koreográfia, majd 2010-ben a Supra Hits című lenge, könnyed, bikinis nyári darab, amelyet már kifejezetten hosszabb, improvizációs munka előzött meg. Különféle mozgástípusokat, mozgásviszonyokat vizsgáltunk, lehetett ez nagyon egyszerű és nagyon összetett fizikális feladat, ugrás-ugrálás, vonzás-taszítás, egymásnak csapódás, minden egyes tétel improvizációból fejlődött ki, kivéve a finálét, ami koreográfia volt. A darabban popslágerek szólnak, a próbák alatt a táncosok mindig más zenére táncolták ugyanazt, és amelyiket a legjobbnak találtam, az úgy maradt. Egyébként a Supra Hits is a tanításból jött, ott csináltuk ugyanezeket a fizikális gyakorlatokat, miközben különböző zenei alapokat raktam rá, és figyeltem, milyen kontrasztot okoz, ha igényesebb zene vagy ha popos gagyi szól.  

R: A Mindennapi rutinnál, amely hat előadásból vagy inkább stációból állt, ugyanezeket az elveket alkalmaztad? 

HA: Igen, ott is a fizikai reakció volt a kiindulópont. Minden előadás számára meghatároztam azt a fogalomkört, amivel dolgoztunk. Ilyen volt a tér, az érintés, az érzelmek, az idő és energia, a statikus és mobilis, a késztetés és kényszer fogalmak. Nagyon érdekelt például maga a látás, az a folyamat, hogy ami a szemen keresztül bejön, milyen mozgásérzést, milyen rezonanciát vált ki a táncosokból. Hogyan reagálnak például egy egyenes vonal látványára. Később persze már lényegtelen, hogy miből indultunk ki, és csak a fizikalitás marad. Ami aztán dinamikailag vagy formailag inspirál, azt megtartom, a többit meg kidobom. Mindig közösen alakítjuk ki a struktúrában a fix pontokat, de hogy mi marad benne és mi nem, az az én döntésem. Lehet, hogy viccesen hangzik, de nevet adunk a fix pontoknak, hogy mindannyian tudjuk, mire gondolunk. Így születtek például a Basse danse-ban egy-egy beváltásra olyan elnevezések, mint a „Carmen”, az „Éles fizikai tett” vagy a „Tiergarten”, utóbbi emlékéül annak, hogy négy hónapot Berlinben próbálhattunk. A Mindennapi rutin azért is volt nagy váltás, mert eldöntöttük, hogy pénz- és produkciókényszer nélkül fogunk dolgozni. Megköszöntük, hogy a Gödör végül is vállalta a hat esemény bemutatását, de végig kérdés volt, hogy bemutassuk-e egyáltalán a különböző fázisokat. Ebben a próbafolyamatban tét nélkül rengeteg időt szántunk a kísérletezésre. Emlékszem, a tér kapcsán legalább ötven-hatvan játéktípussal dolgoztunk. Szétszedtük, összekevertük a feladatokat, így egyre több tapasztalat, tudás, variáció halmozódott fel, amit aztán magunkkal vittünk Berlinbe, és amiből végül a Basse danse kiforrta magát.  

R: Tavaly az Aerowaves hálózat 430 jelentkezőből harmadik kiemeltként beválogatta a Basse danse-t azon húsz legjobb európai kortárs táncelőadás közé, amelyek 2012-ben az olaszországi Aerowaves Spring Forward fesztiválon fognak szerepelni. Ez azt is jelenti, hogy a Bloom! City-je után újra képviseltetve vagyunk az egyik legrangosabb nemzetközi táncos fórumon. Mennyire fontosak számodra az ilyen visszajelzések? 

HA: Remélem, nem hangzik nagyképűen, de engem jobban érdekel, hogy az egyszerű néző mit lát meg a darabban, mi megy át neki, mit indít el benne. Az, hogy a kritikusok mit írnak róla, kevésbé fontos. Elolvasom, persze, mert minden vélemény fontos, de nem biztos, hogy többet mond, mint az egyszerű néző reakciója. Ami hasznos, amiről úgy érzem, hogy segít, azt mérlegelem vagy beépítem, de ha rosszat mondanak, az sem szomorít el.  

R: Beszéljünk kicsit a darabról, ahol markáns, de határozottan absztrakt alapra kerül rá felépítményként egy sajátosan groteszk, invenciózus, helyenként humoros és reflexív mozgásvilág. Eleve ezzel az elképzeléssel indultál neki a munkának, vagy a próbafolyamat során alakult így? 

HA: Volt egy irány, ami nagyon érdekelt: az, hogy a fizikalitás hogyan hat a tudatállapotra, a jelenlétre. Hogy van az absztrakt, a semleges, én úgy hívom, „üres oldal”, ahol a mozgás, a forma viszi az összes tartalmat, és megpróbál leölni magáról mindenféle emocionális reakciót, amely a közönség számára olvasható lenne – tehát csak a test marad. Miközben az is foglalkoztatott, hogy akkor hol van az ember, hol van a személyiség, a személyesség, az arc kifejezőereje, hol vannak a karakterek. Így jutottam oda, hogy ez hogyan tud a fizikalitásból hirtelen megjelenni, majd megint visszaesni a semmibe. A Basse danse-ban ez a játék folyik. Hirtelen előtűnik valami, majd elmegy, elillan. Előfordul, hogy ez csak fejben valósul meg, csak ott birizgálódik, a tekintet nem mutatja teljesen, csak sejtetés van. De van úgy is, hogy elhatalmasodik és kiteljesedik a játékon. Az már a táncosokra volt bízva, hogy bizonyos helyzetekben ki melyiket dobja be. Van, hogy a táncos csak semleges térfoglaló egység a színpadon, és van, hogy megjelenik a személyisége, a habitusa, és elkezd vele játszani. 

R: Áprilisban új premierre készültök, amelynek a címe nem kevésbé meglepő: Ahogyan azt az apám elképzelte. Segítenél, mire készüljünk?   

HA: A címet nem humornak szántam, pedig volt, aki azt mondta, hogy humoros, míg más azt, hogy perverz. Talán aszerint, hogy kinek milyen a viszonya az apjával. Én inkább arra gondoltam, hogy abszurd, hiszen mindenkinek vannak elképzelései, vágyai önmagával vagy másokkal kapcsolatban, de ezek nem minden esetben teljesülnek. A gyermekkorról jutott eszembe a cím, a gyermekkor gazdagságáról, amikor még tele vagyunk vágyakkal és elképzelésekkel – amiből, ha szerencsénk van, most egyet megvalósíthatunk.

2012-ben Hód Adrienn és Réti Anna kapta a független esztéták, kritikusok és szakújságírók közössége által odaítélt Lábán-díjat – a szerk.megj.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek