 Özcan Ulucan |
Most egy másik fesztiválkoncert részeként a Művészetek Palotájába látogatott a nagy produkciónak legalább a Maxim Vengerov által alkotott egyharmada. Felcsigázott várakozással tekintettem a hangverseny elé.
Természetesen a fentiek a Liszt Ferenc Kamarazenekar és Vengerov koncertjeként meghirdetett március 17-i eseménynek csupán az egyik számára vonatkoznak; a hangversenyen további két korszakos mestermű: Bach d-moll kettősversenye illetve Mozart Jupiter-szimfóniája is szerepelt; utóbbi Vengerov vezényletével. Vengerov partnereként hegedűn és mélyhegedűn közreműködött továbbá a bulgáriai születésű török Özcan Ulucan (ejtsd: özdzsan uludzsan). No és nem utolsó sorban annak is örvendhettünk, hogy a Liszt Ferenc Kamarazenekar koncertmesteri székében Rolla János foglalt helyet; nehéz megszokni, hogy ez ma már nem a dolgok megfellebbezhetetlen rendje.
Mi itt Magyarországon el vagyunk kényeztetve abban a tekintetben, hogy két olyan ragyogó hegedűs, mint Kelemen Barnabás és Kokas Katalin is laza természetességgel vált brácsára, vagy brácsáról vissza hegedűre, amikor kedvük és programjuk úgy hozza. Ezzel határozottan azt sugallják, hogy nem létezik nagyobb és kisebb presztízsű, csakis jobban vagy kevésbé jól megszólaltatott hangszer; ők ugyanazzal a maximális igényességgel közelítenek mindkettőhöz. Ulucan „hivatalosabb” mélyhegedűs náluk: neki ebből a hangszerből is van diplomája. S szó, ami szó: az ő esetében elég egyértelműen az a benyomásunk, hogy elsősorban brácsás, és csak emellett hegedűs. A Bach-kettősverseny előadásában ez elsősorban abban nyilvánult meg, hogy az ő hegedűhangja nem volt „egy súlycsoportban” a Vengerovéval, amin persze nem csodálkozhatunk, de Ulucan játéka önmagában véve is meglehetősen mattnak, színtelennek hatott. Vengerov hangja ezzel szemben olvasztott ezüst; de úgy olvasztott, hogy semmi elmosódottság nincs benne, s hiába pontszerű a hegye, mégis teste van, és nem karcol. Egyszóval: eszményi, és a hang igazán csak a kezdet: a varázslat lényege a zenélés határtalan szabadsága, beszédessége, a sokféle belső hangsúly, megváratás, megannyi játék, a szinte korlátlan mozgástér a mozgástér látszólagos hiányában, a maximálisan világos és fegyelmezett formálás keretein belül.
A Mozart-sinfoniában nagyot változott a hangzás: a zenekar szerény fúvóskarral (két oboa, két kürt) bővült, Ulucan mélyhegedűre váltott. Sietek előrebocsátani: ezen a hangszeren semmiféle hiányérzetet nem okozott a hangja, zengő volt és kiegyensúlyozott, a mély regiszterben pedig különösen magvas, szinte érzéki. A Mozart-mű elején viszont az addig magától értetődőnek mutatkozó intonációs tökély billent meg egy-egy pillanatra – talán az átállás következményeképpen, mert később ez a kisebb tökéletlenség is elenyészett. Az az egyenlőtlenség, ami még ezt követően is megmaradt kettejük között, Ulucannak szinte már fel sem róható: arról van szó, hogy Vengerov olyan kivételes módon ura a zenélés minden apró mozzanatának, hogy előadásában lényegében minden hang, minden mozdulat jelentékeny, éspedig magától értetődően az. Ehhez képest Ulucant jó néhányszor azon kapjuk rajta, hogy előadásában vagy erőtlenül hat valamilyen elem – például egy éles ritmusos képlet –, vagy, máshol, azon érjük, hogy egy hangsúlyt apró, erőszakos rántással érvényesít, pillanatra kizökkentve a zenei folyamatot mennyei nyugalmából és gömbölydedségéből. Ezzel szemben áll a Vengerovból mindenfajta mache nélkül, ám teljes fegyverzetben kiáradó zene. Egy zseni mellett kétségtelenül előnytelen pusztán nagyon jónak lenni.
 Maxim Vengerov |
Ideje azonban a zenekarra is figyelmet fordítanunk. Ott van először ismét a hangzás. A négy remek fúvós eleve csodálatosan elegyült a magában, már a Bach-versenyműben is rendkívül olvadékonyan, homogén módon megszólaló zenekarral. Ezen túlmenően azonban – Vengerov zenei vezetésével – tökéletesen szervesen simultak hozzá a szólistákhoz, és Rollával az élükön mindenfajta feltűnés nélkül, de maradéktalanul és magától értetődően valósították meg vendégük zenei elképzeléseit, remek tempóit – különösen a lassú tétel mindenre időt hagyó, mégis sodró hatású tempója volt emlékezetes – és mindenütt jelenlévő hajlékonyságát. Az előadók ritkán hallható, harmonikus együtt-lélegzése leginkább a zárótételben volt magával ragadó, ahol Ulucan a legjobban megtalálta helyét partnerei között.
A Jupiter-szimfónia ezek után felfokozott várakozást keltett (már csak azért is, mert a harmincnyolc esztendős Vengerov tavaly fejezte be karmester-tanulmányait); az előadás pedig mindenben eleget is tett ezeknek a várakozásoknak. Professzionális tanulmányok ide vagy oda, Vengerov vezénylése meglehetősen sajátszerű, és jól észlelhetők benne a hegedűvel/vonóval a kézben való vezénylésből eredő elemek (például egy jellegzetes és szokatlan, a zenekar felé bökő jobbkézmozdulat), amelyek a hangverseny első felében közvetlenül is tanulmányozhatók voltak. A mozdulat azonban csak eszköz, és Vengerovnál mindig nagyon is hatékonyan tolmácsolja a zenei szándékot. Az ő Jupiter-előadása analitikus és retorikusan szuggesztív volt egyszerre, a rá jellemző számos „írásjellel”: apró tagolással, dinamikai variációval, tempó- és hangsúly-játékokkal, amelyek mind értelmezik a zenei folyamatot, összefüggésekre és a rutintól való eltérésekre ébresztve rá a hallgatót. A gazdag nyitótételt egészen elvarázsolt lassú tételt követte, lázas szordínós hangokkal a hegedűben – bravó, zenekar –, egészen operai hangvétellel, olyan drámai légkörrel, hogy a hideg futkosott a hátunkon – miközben mégis tökéletes rend és átláthatóság uralkodott. A lassú tétel színkavalkádja után kecses és elegáns, emellett iróniába hajló, és Beethoven Nyolcadikjára kacsintó menüettet vetített elénk Vengerov, míg a zárótétel minden extravaganciájával együtt elsősorban fenséges volt, ugyanakkor virtuóz és áttört – s mindezt a Liszt Ferenc Kamarazenekar olyan fenséges biztonsággal játszotta, mint egy hosszú éveken át összecsiszolódott vonósnégyes. Nem hagyhatjuk továbbá említés nélkül a ragyogó fúvóskart, akik közül Sebők Erika (fuvola), Dienes Gábor (oboa) és Hartenstein István (fagott) feltétlenül említést érdemel, de igazából mindannyiuk nevét leírhattam volna.
Vangerov mindkét félidő végén ráadást adott a zenekarral, előbb Ravel Tzigane-ja, a koncert végén pedig Massenet Méditationja hangzott fel. Előbbiben a darab rendkívüli zenei értékei, utóbbiban a hegedülés alig meghaladható finomsága és tökélye nyűgözte le a lelkes hallgatóságot.