Nem mintha Grigorij Szokolov az utóbbi években ne lenne visszatérő vendég városunkban, elsősorban Jakobi László elkötelezett hangversenyrendezői munkásságának köszönhetően. Újabb fellépése A zongora sorozatban a Művészetek Palotájában azonban éppolyan, sokak által izgatottan várt ünnepi esemény volt, mintha csak egy évtizedben egyszer hallhatnánk őt – a kivételesség nem számok kérdése.
Mostani hangversenyét a művész Rameau, Mozart és Brahms műveiből állította össze, ezáltal is jelezve, hogy repertoárja – kissé a zongoraművész Bartókéra emlékeztetően – a kezdetektől (valóban a legkezdetektől: Byrdtől kiinduló) szerves egységnek tekinti a billentyűs irodalmat. Nemcsak egyik kedves szerzőjének, Rameau-nak a szerepeltetésével, hanem azzal is, hogy a régi korok zenéjével ugyancsak elmélyült kapcsolatban álló Brahmstól az op. 24-es Händel-variációkat is műsorára tűzte.
 Grigorij Szokolov |
No persze a lényeget nem a műsor összeállítása, hanem Szokolov játéka árulja el. Művészetének nem mindennapi színvonalát már az is tanúsítja, hogy úgyszólván kettévágja a Rameau csembalójának és a Steinway zongorának fényévnyi távolságából eredő gordiuszi problémacsomót; többek közt azért nem hiányoljuk a csembaló nyújtotta megannyi extra lehetőséget, mert Szokolov a zongorát sem úgy használja, ahogyan – legalábbis Beethovent vagy Chopint – zongorázni szokás. Ő ugyanis megengedi magának azt a luxust, hogy koronként, sőt szerzőnként, sőt darabonként alakít ki a maga számára az előadott zenével, egyszersmind pedig hangszerével is adekvát előadói stílust: billentést, pedálhasználatot, frazeológiai és agogikai berendezkedést. Szokolov gondos mérlegeléssel talál megoldást minden egyes ellentmondásra, amely a hangszer és a mű kívánalmai között felmerül. Erre persze csak olyan, tudatos és perfekcionista művész képes, aki tudja, hogy semmilyen vonatkozásban nincs olyan, hogy ne merüljenek fel ellentmondások, hogy ne legyenek kikerülhetetlen, lényeges kérdések, amelyekre meg kell találnia a választ az előadónak; hogy nincsenek általánosan érvényes, kész megoldások.
Mint a nagy szovjet–orosz előadói iskola neveltje, Szokolov nyilván ebben a tekintetben is kiváló útravalót kapott kis híján félévszázaddal ezelőtt. Így csodálhatunk meg mi most egy olyan művészt, akinek koncertjein ismeretlen a rutinból zongorázás, az üresjárat, ahol nincsenek kényelmi megoldások; egy olyan művészt, akiben nem lehet csalódni. Ámde arra a kérdésre, hogy mi a titka a magától értetődő tökéletesség ama aurájának, amely Szokolov koncertjeit körülveszi, messze nem adtunk kielégítő választ mindezzel. Azzal az igazi, jóval komplexebb válasszal most nem is kísérletezem, és a mondott tökély úgyszólván reménytelen elemzése helyett mindössze néhány jellegzetes benyomásomat rögzítem a hangversenyről.
Legelőször is: az a kép, amelyet Szokolovról, a tudatos és intellektuális művészről felvázoltam, erősen féloldalas. S bár azzal egybevágni látszik a pódiumon mosolytalanul megjelenő, szinte gépiesen a zongorához vonuló, merev ünnepélyességgel hajlongó, látszólag szenvtelen művész képe, ez az introverzió tökéletes egyensúlyt tart Szokolov játékának költői szárnyalásával. Vagy talán éppen annak előfeltétele, hiszen Szokolov szenvedélyei és kitárulkozásai Bach, Rameau és Haydn módjára a legszigorúbb szerkesztési tudatosságra épülnek.
Így lett Rameau-nak a pieces de clavecin-sorozat második kiadványából származó, d tonalitású szvitje a zenei szövet makulátlan szépségének apoteózisa, a hangszerrel és az idővel való feszesen rugalmas bánásmód remeke, a díszítések sziporkázó vízsugarai által vizuálisan is emlékezetessé tett, különleges élmény. Így vált Mozart K 310-es a-moll szonátája, amelynek zenei szövete semmivel sem volt kevéssé áttetsző és cizellált a Rameau-énál, hatalmassá táguló mikrovilággá, átfogó életregénnyé, valahogy Schubert módjára, átfogva a gyermeki, túláradó boldogságtól a halálsejtelem borzongásaiig feszülő ívet. Brahms Händel-variációi így kelthették azt a benyomást, hogy Brahms legfeszítőbb, legsóvárgóbb érzelmei a legtisztább, minden elmosódottságot nélkülöző előadói eszközökkel is kifejezhetőek, sőt talán így adhatók vissza legteljesebben, miközben elkápráztatnak minket az előadás erőteljes, egészséges színei, képeinek plaszticitása, Brahms ritkán értékelt, merész eredetisége például a záró fúgában. S végül, így lett talán az egész este legnagyszerűbb, alig magyarázható élménye a három Brahms-intermezzo: az Esz-dúr, amelyben a költő Szokolov mutatkozott meg felülmúlhatatlanul, s melyben egy-egy akkordhang úgyszólván felparázslott a zene szövetében; a végtelen finomságú b-moll; és schuberti feloldhatatlan, egzisztenciális szomorúságot újrafogalmazó cisz-moll.
Az öt ráadás – Rameau, két Schumann, egy Szkrjabin és egy Wohltemperiertes-átirat – már csak a fokozhatatlant fokozta; a magam részéről Szkrjabint (Désir, op. 57 no. 1) nem hallottam még ehhez hasonlóan sem előadni.