Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ESZMÉK KÖZT AZ ŰR

Madách Imre: Az ember tragédiája / Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház – Csokonai Színház
2012. márc. 17.
Vidnyánszky Attila színházi nyelvének ismerete várakozásokat ébreszt. Sikerül-e Madách szentenciózus nyelvezetének színházi kifejezést adni? Képes-e felbontani az üzenetet közvetítő zárt drámai struktúrát, megújítani a Tragédia-rendezések hagyományát? KRICSFALUSI BEATRIX KRITIKÁJA.

Köztudott, hogy Vidnyánszky Attila és társulata immáron másfél évtizede dolgozik Az ember tragédiájával. E tény azokban is előzetes várakozásokat ébreszt a debreceni Csokonai Színházban bemutatott előadással kapcsolatban, akiknek – mint jelen sorok írójának – nem volt alkalmuk figyelemmel kísérni az alkotófolyamat eddigi állomásait, de tudják, Vidnyánszky legkiválóbb rendezései a (vidéki) kőszínház üzemszerű termelési rendjén kívül keletkeztek és élik életüket. A kortárs magyar színház kétségkívül legkimagaslóbb teljesítményei közzé tartozó munkái – A szarvassá változott fiú, a Három nővér és a Mesés férfiak szárnyakkal – tanúbizonyságát adják annak, hogy Vidnyánszky eredeti és par excellence színházi nyelve akkor működik a leghatásosabban, ha megszokott alkotótársaival, a hagyományos dobozszínpad előírásait megkérdőjelező térben és az automatikusan négy-hat hétre korlátozódó próbaciklust az adott föladat igényeinek függvényében meghosszabbítva dolgozhat. A színházi jelek egyidejű felsokszorozásán, ritmikus sűrítésén és térbeli szétszórásán, azaz a jelenlét és a jelentések emergenciájának eseményszerűségén alapuló nem-dramatikus, hanem hamisítatlan színházi formanyelv radikálisan különbözik a magyar kőszínházi környezet többnyire dramatikus cselekményvezetésre, szövegértelmezésre és (kis)realista játékmódra korlátozódó fősodrától, következésképp nehezebben találja meg a helyét mind alkotói, mind befogadói szempontból az e beszédmód működtetésére és újratermelésére kondicionált intézményrendszerben. Ebben az értelemben – noha e kijelentés mostanság nem pusztán retorikai értelemben fenyeget székborogatással – Vidnyánszky Attila mestermunkái nem a magyar színházi hagyományban látszanak meglapozottnak. Szerencsére, teszem hozzá gyorsan, a realista irodalmi színháztól megfáradt nézők nevében.

Trill Zsolt és
Trill Zsolt és Vass Magdolna

Annál több izgalmat rejt a beregszászi társulat találkozása a nagybetűs „magyar drámával”, melyhez egyszersmind nemzeti színháztörténetünk emblematikus eseményei kötődnek. Alekszandr Belozub díszlete és jelmezei hatásosan adják tudtunkra, hogy a színrevitel nem a Tragédia-rendezések historizáló, a látványosságot előtérbe helyező vonalát követi. A nézőtérre lépve a középen elhelyezett földkupacon és a fölötte lógó lámpán, a mennybe vezető vaslétrán és a színpadot oldalról keretező fémállványzaton ragad meg szemünk, melyen overallos munkások tevékenykednek. A látvány egyrészt az emberi életet és a teremtést egyaránt küzdelmes munkaként jeleníti meg (az előadás végén Varga József Úrként az egyes számmal ellátott munkaruhát viseli, kezében a glóriával), másrészt sikeresen ellenpontozza a keretszínek patetikusságát, a madáchi „nagy fényességet”, melyet elég nehéz giccsmentes színházi képpé alakítani. Az egyszólamú, szentenciózus, már-már didaktikus szöveget Vidnyánszky hang és test szétválasztásán keresztül, mikroportok és kórusok segítségével igyekszik szétszórni a térben, de ezúttal ellenállásba ütközik: nem jön létre az a magával ragadó, varázslatos kakofónia, ami a rendezései védjegyévé vált.

Jelzésértékű díszlet- és jelmezelemek azonosítják a történelmi színeket is, melyeken Lucifer álmukban vezeti végig Ádámot és Évát. Trill Zsolt virtuóz színész, aki már pusztán az által képes eldönteni az Ádám vagy Lucifer dominanciájára vonatkozó, szinte kötelező kérdést, hogy éppen melyik szerepet testesíti meg. A társulat eddigi Tragédia-előadásaitól eltérően most Ádámként láthatjuk. Pálffy Tibor harsány, túlmozgásos rocksztárra hangolt Luciferével szemben egyszerűen, ám igen meggyőzően emberi, csakúgy, mint társa, Vass Magdolna Évája. Eleinte csak nézelődik, téblábol a történetekben, keresi a helyét. Így az egyiptomi, athéni és római színek szerepkettőzéssel indulnak: Ádám a szemünk előtt válik nézőből aktív résztvevővé, amikor a jelenetek közben ölti magára a fáraó, Miltiádész vagy Sergiolus szerepeit. Bizánctól kezdve azonban „beleáll” a történelembe, a jelenetek elejétől ő játssza a főszerepeket, melyeket Trill Zsolt a rá jellemző intenzív színészi jelenléttel alakít.

Pálffy Tibor
Pálffy Tibor

A történelmi színek értelmezésének és aktualizálásának tekintetében Vidnyánszky visszafogottan jár el. Egy igen hangsúlyos és legalábbis elgondolkodtatóan áthallásos értelmezői gesztusa említhető csupán: a francia forradalmat – melyet Madách eredetileg épp az álom-jellegénél fogva „menekített” ki a történelem eleve kudarcra ítélt folyamából – Kepler borgőzös álmának láttatja, melyben nemcsak Danton egy túldimenzionált italos palackkal hadonászó alkoholista, hanem voltaképp az egész forradalom a részeg csőcselék randalírozásaként tűnik fel. Ha valamit, akkor nem a Madách által jelenidejűnek szánt, és a kapitalizmus működéséről ma még aktuálisabbnak tűnő gondolatokat megfogalmazó londoni színt, hanem a falansztert rögzíti ki az előadás a játék jelenbéli referenciájaként. Legalábbis erre lehet következtetni abból, hogy e szín közben összekapcsolódik a nézőtér a játéktérrel: a színpadi világításhoz hasonló nézőtéri fényben Ádám egyenesen a publikumnak kesereg a haza fogalmának elbukásán, miközben a tudományos kor számozott emberei részben a nézőtér felől lépnek színre.

Ám úgy tűnik, Vidnyánszkyt elsősorban nem a Tragédia dialektikus történelemfelfogása, sokkal inkább az emberi élet általános lehetőségei érdeklik. A földi élet válságának oka nem a mindenkori jelenben elkövetett hibákban, hanem az időtlen ősbűnben, vagyis Ádám és Lucifer Úr elleni lázadásának aktusában keresendő. Ezt kell megértenie Ádámnak, akinek a paradicsomi kiűzetés utáni jelenetből az előadás elejére mozdított kérdése – „Hová lett énem zárt egyénisége?” – köré szerveződik az előadás. A tematikus síkon a hőshöz kapcsolódó kérdésnek azonban adódna egy formai, a mű egészére vonatkozó értelmezési lehetősége is, amennyiben nehéz nem észrevenni, hogy Madách az isteni kegyből kihullott ember zárt egyéniségének elvesztését egy tökéletesen zárt dramatikus formába rendezve tárja elénk. Épp e kérdés központi szerepe miatt válik indokolttá rákérdeznünk arra, hogy a rendezésnek sikerül-e felnyitni a szellemtörténetbe ágyazott, zárt dramatikus konstrukciót?

Jelenet az előadásból. Forrás: port.hu (Csokonai Színház)
Jelenet az előadásból. A képek forrása: PORT.hu (Csokonai Színház)

Mert ha nem a szellemtörténet, a nemzeti (dráma)irodalom vagy a színházpolitika konstrukciói vagy eszmei mondanivalója felől, hanem szigorúan színházszakmai szemmel nézünk a Tragédiára, akkor megmutatkozik a hamisítatlan teatrális dimenziója. Jelesül az, hogy tulajdonképpen a színházi jel működéséről szól. A szerep- és színváltásokról, a jel jelölő funkciójáról, arról, hogy hogyan ábrázolható ruhában a paradicsomi meztelenség szentsége vagy a testi vágyak orgiasztikus tobzódása úgy, hogy érthető legyen az attól megcsömörlő, Krisztus nevében gyilkolásba kezdő ember, vagy arról, hogy miképpen szólalhat meg a mindenkori kortárs színház nyelvén az Úr hangja és az Angyalok kara. Ez a metaszínházi dimenzió megcsillan ugyan Lucifer játékmesteri gesztusában, amellyel a szünetet bejelenti (összehúzza a láthatatlan függönyt), ám összességében a színrevitel e színházi kérdések feszegetése helyett inkább megelégszik a rájuk adott hagyományos válaszok magas művészi szintű megismétlésével. Noha természetesen akadnak a négy főszereplőn kívül is kiugró egyéni teljesítmények, mint a tömegből bármikor, bármilyen szerepben kiragyogni képes Szűcs Nellié, vagy Rácz József törékeny, szelíd és minden dühös pátosztól mentes Pál apostola, az este mégis inkább a térben biztos kézzel komponált és pontosan végrehajtott összjátékról lesz emlékezetes. A beregszásziak negyedik Tragédiája a dramatikus szöveg igényét kiszolgáló, pontos és míves csapatmunka az egyik legkiválóbb magyar színtársulattól, de nem színházi mestermű.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek