Sebestyén Aba a közelmúltban Budapesten is vendégszerepelt, a debreceni DESZKA Fesztiválra és a 2012-es POSZT-ra is beválogatott színrevitelét nem láttam (az előadásról szóló kritikánkat l. itt – a szerk.), tehát összehasonlítási alapom nincs, azonban Csizmadia Tibor rendező és színészei munkáját látva ugyancsak egyértelmű: a részletekbe menő kidolgozottság fegyelméből, aprólékos módszereiből nem engedtek. Próbálták kisakkozni az interpretáció megfelelő taktikáját.
 Széles László, Kaszás Gergő |
A berobbantott bányájának omladékai mellett tengődő, isten háta mögötti székely falu céljavesztett középkorú lakosát, Vajda Ivánt meglassított, kitartott gesztus- és mozgásrenddel, hosszú, sötét pillantásokkal játssza fásulttá a lepusztult, szétivott külső alatt talán még megújítható energiákat is sejtető Kaszás Gergő. Nem kenyeres, hanem láncfűrészes pajtását, a hozzá hasonlóan masszív alkoholista Csillag Mihály nős, háromgyerekes orvost Széles László a már dadogó, reszkető élet felől közelíti, de ha kiéleződik a helyzet, kíméletlen tisztánlátásba vált vissza.
Tóth József, a gyümölcsöséből, farmjából jól élő Illés szomszéd az elefánt ebben a házipálinka-boltban: éppenséggel ő az idült alak a letörölhetetlen sanyarú nevetéseivel és szentenciázásával (ám hogy valójában mi a baja házassága sivárságán kívül, az csak a végkifejletből, visszafelé derül ki). Bozó Andrea igéző, önbabusgatóan érzelgős testi lény Ilonka, Iván féltestvére szerepében. Nemcsak „a ’80-as évekbeli divat szerint” bugyolálja be és tárja fel idomait: az idő telésétől megriadó nő tévesztett társkereséséről, a palifogásról is évtizedek előtti praktikával gondoskodna, miközben átmenetileg – nem seprűhöz, konyhakéshez szokva – tessék-lássék vezeti a csonka háztartást. Vándor Éva Irmája, aki férjét, Illést valamiképp Ivánra szeretné cserélni az emberélet útjának felénél egy-két állomással odébb, az elhasználtságukban csiricsáré otthonka-ruhadarabok feleslegét levetve jelzi, hogy a gonoszkodóvá tompult asszony még megfrissülni kész – bár illúziókat kergető – nő.
 Vándor Éva |
Csizmadia színészvezetésével, a Látó című folyóirat 2011. augusztus–szeptemberi számában megjelent tragikomédia felfestésével voltaképp minden rendben lehetne. De nincs. A bemutató túl sok urat igyekszik szolgálni, túl sok váltással. Ez a darabnak is hibája, s a kivitelben megsokszorozódott. Az 1981-es születésű fiatal író, Székely Csaba már korán kimondatja lesüllyedt hőseivel – nyomatékosan Ivánnal –, hogy nincs feltétlenül ínyükre a sűrű kirakatszereplés, a „hagyományőrző közösség”, az összetartó, szerényen elégedett kis kolónia tagjainak megjátszása – például magyarországi tévéstábok kamerája előtt, optimizmusra instruálva. A főszereplő nem tud annyira beseggelni, hogy ne a nyomorúságot, a tradíció eltékozlását, a végzetes marginalitást látná maga körül. Ez a szál adja a befejező monológot is: Iván – mit tehet mást – megint belemegy abba, hogy önmagáról, mindennapjairól és falujáról, az erdélyi mikrovilágról hazudjon egy kiadósat, díszszékelynek kirittyentve.
Van azután stílusában és inspirációiban egy olykor fékevesztően burjánzó, népszínműről leszakított indázata is a Bányavirágnak. A góbés, cirkalmaskodó, mai módra bedurvító beszéd ironikus alkalmazást nyer(ne), majdnem oly parodisztikusan, mint ahogy azt Orbán János Dénes, Fekete Vince és mások programosan művelik írásaikban manapság, nyelv-, stíl- és társadalomkritikai alapon. Harmadjára pedig (kihagyva néhány további összetevőt) e túltömött komédia dráma, sőt tragédia is szeretne lenni. Az állandó lakáshelyszín szomszéd szobájában láthatatlan szereplőként haldoklik Iván és Ilonka másfél éve a leggyalázatosabb átkokkal, káromkodásokkal pokolba kívánt, faszari, még vegetálása során is kártékony terveket szövögető apja. Természetes halállal szinte senki nem hal e tájon. Ivánék anyja is öngyilkos lett, az öt figura egyike is ezt a megoldást választja, egy másik erősen tervezi, hogy egy darab kötélre fellógatja magát.
 Bozó Andrea, Kaszás Gergő és Széles László. Fotó: Puskel Zsolt – PORT.hu |
E széttartást (mely a kabarészerűség felé is tesz kerülőt) csak időnként sikerült leküzdeni, az előadás műfaji ingajáratban közlekedik a hangnemek között. Sokszor eluralkodik a valamely stílus-összetevő provokálta technikázás. Hol a szavakat megforgató ízesség, hol a mértéktartása ellenére elterpeszkedő vígjátéki hatáskeltés, hol a cselekmény újrapörgetésére való, drámázóbb törekvés. Csak egyet-kettőt említve: ahol már a tízéves gyerekek is beton részegek, vajon a középkorúaknak mindig hosszú másodpercekig kell imitálniuk, hogy mennyire marja torkukat a bizonyára tényleg hitvány szesz? Szükséges-e ennyi verbális és fizikai gegismétlés a temetést követő részeg nagyduettben (amikor is a szöveg csattanóinak színvonalát az mérheti, hogy a berúgott pap Illés helyett háromszor is „Szörényi Levente testvérünket” parentálta el)?
Hullámzó minőséggel szórakoztat, remélt mélységével nem fog meg a Bányavirág. Ahogy a kolbászfalatozási képben Mihály ok nélkül dönt fél sótartónyi sót a lila hagymára – talán hogy ezen is lehessen nevetni –, úgy rendezés és játék is túladagolja magát, az ismételten említendő ábrázolási lelkiismeretesség ellenére. Cziegler Balázs erre dőlő, arra roskadó, expresszív, ott elfalazott, itt nyíló tárna-díszlete egyszerre elvont és realisztikus megoldás, kitűnő tér, azzal is, hogy a szegényes konyha bővebben kapja a fényt felülről, világítóaknán, mint oldalról, ablakon át. (Pinceszínházban különben is mindig hatásos az alagsori, pince- vagy gyehenna-díszlet.) Az elkoszlott falusi ruhadarabok, otthoni göncök összeválogatása ugyanoly találóan sikerült, mint a városias és a népviseleti jelmezek kortanúsító, kritikai tartalmainak előhívása. A látvány főleg a kék és a zöld színt ütközteti, bele-belekiáltva nagy piros foltokat. A lehányt fekete nadrág, a veres mackóruha, a sárga-fekete horgolt sapka-rémség egyként a szegénység, az eltékozlódó létezés ellen bujtogat.
Gyűlölködés, szeretetlenség, iránytalan szeretés, fenekedés, rezignáció, beletörődés. Bányavirág? Bányalég. A robbantás utáni, robbanás előtti létállapot felemás lenyomata a bemutató.