Marina Abramović megtestesíti mindazt, ami a performansz művészetéről elsőként eszünkbe jut. Meghökkentő, provokatív jelenlét-alkotások, önfeltáró testművészet, a mentális és fizikai lét határainak feszegetése, amelyek gyakran önsanyargató, öngyalázó akciók keretében valósulnak meg. A New Yorkban élő képzőművész, ahogy magát nevezi: a performansz nagymamája, élő klasszikusként testesíti meg, amit a jelenlét művészete és a jelenlévő művész jelent. A Műcsarnok alagsorában, a Menüpont Galériából újonnan átalakított Mélycsarnok a nagy presztízsű alkotó munkájával csalogatja a látogatókat, erős felütést adva a kibővített projektgaléria működéséhez.
A Műcsarnok mélyére hatolva a látogató jó előre felkészítheti magát a projektgaléria már-már infernális élményeket kínáló, a psziché és a művészet legmélyét kapirgáló alkotásaihoz. A várakozást erősíti Abramović neve, amely összeforrott nemcsak a művész saját határainak, hanem a közönség szellemi-lelki állóképességének próbára tételével is. A művésznő nem fél szembenézni az egybegyűltekkel, és ez egyrészt az ő, másrészt a publikum lelki mélységeit is megérinti. Egy ’74-es, a közönség és a művész viszonyát boncolgató performansza során a kezdetben finom, majd egyre agresszívabbá váló publikum majdhogynem lelőtte Abramovićot. Egy másik alkalommal a hasára borotvával csillagot karcoló alkotó könnyezésig nézett farkasszemet a Guggenheim Múzeum látogatóival, legutóbb pedig 736 órán keresztül nézett szembe szótlanul a MoMában összegyűlt közönségével. Abramović azonban akkor is felkavaró, ha nem kifejezetten a publikum analizálása a célja, így joggal várhattuk, hogy a Mélycsarnokba mint afféle tudattalanba merülhetünk alá.
 Marina Abramović: A család IV., fotó, 2008 |
Erről azonban szó sincs. Abramović első önálló budapesti kiállításán inkább a művésznő személye és legendája borzolja a kedélyeket, maga a kiállított munka nyugodt meditációra késztet. Az üresség nyolc leckéje című alkotás 2008-ban, Laoszban készült. Az ötcsatornás videoinstalláció nyolc rövid epizódban állítja egymással élesen kontrasztba a nyugalmat és az erőszakot, a szentséget és a meggyalázást, a háborút és az ártatlanságot. Abramović kiindulópontja az az élmény volt, amikor Laoszban jártakor egy buddhista ünnep idején ropogó játékfegyverekkel játszottak a helybéli gyerekek, amely, lássuk be, igencsak groteszk kép lehetett a nyugalom szent ünnepén.
Abramović videóin katonaruhába bújt apróságok forgatják az igazihoz hasonló játékfegyvereket, kivégzést, foglyul ejtést, rajtaütést játszva komoly arccal. A jelenetek helyszíne egy, a munkához készült faház, ahol a gyerekek méreteihez képest hatalmas, puritán fabútorok teszik még groteszkebbé a hangulatot. A kicsik az óriási széken pózolnak gépfegyverrel, a hatalmas, puskáktól roskadozó asztal alatt játszadoznak, és a gigantikus ágyon alszanak összebújva, fegyverrel a kézben, mint megannyi, harci készültségbe bábozódott lepke. A videók a háborús filmek nyelvét idézik az agresszió olyan képi fordulatait intertextualizálva, mint az alvó testen vándorló, vörös lézerpont, a nindzsaként ugráló fegyveres lányka vagy a sebesülteket vonszoló bajtársi menet.
Az egymás mellé rendezett képernyőkön a gyerekek videói mellett laoszi szent helyek jelennek meg. Az ősi fa, a monoton susogású vízesés, a víz fölé tornyosuló, méltóságteljes hegy misztikus tartalmának megfejtéséhez nincs szükség a buddhizmus vagy a laoszi kultúra mélyebb ismeretére. A természeti képek mitikus tartalmai még erőteljesebben rajzolódnak ki a katonásdit játszó gyerekek önmagában is ellentmondásos képei mellett, mondhatni, csak felerősítik a videókban eleve benne rejlő kontradikciót. A játékos ártatlanság, amely a békés mesevilág helyett a felnőttek erőszakos realitását utánozza, meglehetősen közhelyes hatáskeltő elem. Ami mégis kiemeli a képsorokat a U2-videoklipek világából, az a mozi képi nyelvére tett finom utalás. A gyerekek nem (csak) az agresszív realitást utánozzák, hanem az erőszakos fikciót játsszák újra. A képek nem egy valós háború, hanem a filmes klisék által mediatizált fantáziavilág idézetei, így túlmennek az egyszerű, a világbékéért való megható felszólalás határain. Helyette a média által közvetített és a kínai játékok által reprodukálható populáris hulladék pastiche-ává állnak össze.
 Marina Abramović: A család A, fotó, 2008 (A képek forrása: Műcsarnok) |
Az installáció teljes címe, Az üresség nyolc leckéje happy enddel utal rá, hogy a munka pozitív kicsengéssel zárul. A gyerekek katonásan kivonulnak a ház elé, rituálisan felgyújtják fegyvereiket, majd rendezett sorokban távoznak. Valamiféle abszurd érzés azért mégis marad a nézőben, hiszen hiába a szent fa, a víz, a föld, a tűz, a levegő, a gyerekek mégsem szaladgálnak önfeledten. A történet végén a játék nem ért véget, csak támadás helyett fegyverletételbe csapott át, a reprezentáció tárgya és kényszere azonban semmit sem változott.
Az ötcsatornás installáció szimmetrikus sora mellett egy video-loop is helyet kapott a kiállításon. Ezen Abramović ül a videókon is látható gyerekekkel, akik fegyelmezetten pózolnak fegyverükkel. A kiállítás egyik legkedvesebb darabja ez, hiszen ha elnézegetjük ezt a furcsa szent családot, láthatjuk, ahogy az apróságokból mégiscsak előtör a gyerek. A pózolással töltendő négy percben előbukkannak az iskolai ünnepélyek vigyázzállásának pajkosságai: apró lökdösődés, fojtott kuncogás, na meg a kínosan lankadó figyelem. Ha még hozzávesszük az előtérben látható werkfilmet és az ott bemutatott gyermeki bakikat, kissé fellélegezhetünk, hogy mégiscsak gyerekek ezek a lurkók.
Habár a Mélycsarnokban látható kiállítás kínál izgalmakat, azért nem mérhető a „klasszikus” Abramović felkavaró munkáihoz. A név viszont már maga felér egy performansszal, és mint ilyen, igazán pazar módon nyitja meg a Műcsarnok megújult kiállítóterét.
A kiállítás 2012. április 22-ig tekinthető meg.
A Nemzeti Színház és a Műcsarnok együttműködése értelmében mindazok, akik a Nemzeti Színház előadásaira jegyet váltanak, tiszteletjegyet kapnak a Műcsarnok projektgalériájának, a Mélycsarnoknak a kiállítására!
Vö. Balkányi Nóra: Marina, a szupersztár
Götz Eszter: Élő membrán