Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

LEHANGOLVA

Das wohltemperierte Klavier / Schaubühne, Berlin
2012. márc. 3.
Krasznahorkai László így nyitja meg regényét: Telik, de nem múlik. A Schaubühne előadása könnyen múlik, de nem telik. NÉDER PANNI KRITIKÁJA.

David Marton alias Márton Dávid óriási fába vágta a fejszéjét. A Das wohltemperierte Klavier (A jól hangolt zongora) Bach azonos című műve és Krasznahorkai László elismert regénye, Az ellenállás melankóliája alapján készült, a berlini Schaubühne és a párizsi Bobigny színház kooperációjában. A rendező korábbi munkáihoz hasonlóan (a David Marton műveiről szóló korábbi kritikánkat l. itta szerk.) az irodalmi és zenei alapanyag csupán kiindulási pontot, az inspiráció forrását jelenti. Legutóbbi Schaubühnés bemutatója, az Odüsszeusz hazatérése esetében az alapművektől való elszakadás nem jelentett problémát – bár dramaturgiai hézagoktól nem mentes, mégis érzékeny, szórakoztató, felszabadító előadást kapott a néző, elfeledve a történet olykori hiányát. Ez esetben azonban nehéz kizárni a fejemből a regényt és a Werckmeister harmóniákat (Tarr Béla szintén Krasznahorkai ezen könyvét dolgozta fel), igyekszem mégis elvárásoktól mentesen a színházba érkezni. 
Alissa Kolbusch tágas, laza fémvázakkal tagolt, egybefüggő terében hálókamrák, szedett-vedett ágyak, asztalok, hangszerek, tükrös komódok és könyvespolcok helyezkednek el. A betonszürke falak indusztriális, komor hangulatot kölcsönöznek az egyébként meleg hatású lakásbelsőnek, az apró fényforrások otthonosságát szétverik a hideg, acélos reflektorok. 
Az előadás tere
Az előadás tere
A nézők még keresgélik a helyüket, mikor megjelennek az első szereplők a színpadon. Lézengés, semmittevés, céltalanság. A nézőtéri fény lassan leúszik, az előadás viszont nem tud igazán elkezdődni, mivel percekig ugyanazt bámuljuk, amit előtte. Bettina Stucky, svájci színésznő lép a színre, percekig nem létező szöszöket szedegetve egy szalagszőnyegről, és a redőket igazgatja. Tisztaságmánia és lassú pótcselekvés, amely sehová nem csúcsosodik ki, viszont vontatottá teszi a kezdést. Mikor hirtelen berohan az összes szereplő és harsányan, parolázva, összecsókolózva üdvözlik egymást, némi élettel telítődik a színpad, ám a lármás, pár perces szkeccs-káosz vázlatos marad, Marton nem teremt definiálható viszonyrendszereket, ahogyan sajnos a későbbiekben sem. 
A rendező eddigi munkamódszeréhez híven kollázsszerűen pakolja egymásra a zenés és prózai jeleneteket, a színészeket és zenészeket összeeresztve. Míg korábbi munkáiban bámulatos eleganciával, frappánsan és könnyedén hozta létre a már-már védjegyévé váló különleges fúziót, A jól hangolt zongora rosszul temperált, darabos jelenetváltásai megakasztóak: vége a prózának, kezdődhet az ének, vége az éneknek, kezdődhet a próza – és így tovább. Az esetenkénti parallel jelenetek pontatlanok, a színészek nem figyelnek egymásra kellőképpen, gyakran nem is tudnak magukkal mit kezdeni: a céltalan tevékenységek és az össze-vissza mászkálás visszatérő elemei az előadásnak. 
Jelenet az előadásból. Fotók: Thomas Aurin. A képek forrása: Schaubühne
Jelenet az előadásból. Fotó: Thomas Aurin (A képek forrása: Schaubühne)
A német nézők olykor nevetnek a még mindig divatos üvöltözésen és az ásatag színészgegeken. A Jan Czajkowski zenei vezetése nyomán megszólaló nehéz kórusművek élményt jelentenek a fülnek: időről időre kiszakadunk az összetákolt történetből, mintha hirtelen egy koncertre kerülnénk. Marton sajnálatos módon a zenés etűdök szcenírozásánál is alulmarad korábbi teljesítményénél, a színészek gyakran egy helyben állnak a tér közepén, szépen eldalolják az eldalolnivalót, majd visszaülnek az asztalhoz beszélgetni. 
A Krasznahorkai-féle nyomasztás szövegszinten és az olykor bejátszott hörgő-morajló-csikorgó hangeffektusok révén jelenik meg, ám a színészek szájába adott erős mondatok (hiába játszik a rendező a francia, izlandi, angol nyelvek keverésével, amelyeket sajnos sokszor elfelejtenek feliratozni) könnyen didaktikussá válnak, mivel a történet, a játékmód és a koncepció tisztázatlanságának következtében egyedül a szavakra lehet támaszkodni. A jobban funkcionáló jelenetek kísértetiesen hasonlítanak régebben – akár Martonnál, akár Marthalernél, a rendező egyik mesterénél – látott jelenetekre. Bizonyos szakaszok és párbeszédek kifejezetten működhetnének, ám mivel a történeteknek nincs kellőképp megágyazva, az embernek az az érzése támad, hogy lemaradt az előzményről, így az akció közepe már nem tudja magával ragadni. 
Jelena Kuljic, szerb nemzetiségű jazzénekesnő – aki Marton legtöbb előadásában részt vett – az egyetlen szuggesztív személyiség a színpadon. Karakteresen faragott arc, csontos kis test, delejező, füstös szemek, rekedt hang és mindent szétvető energia. A világvége fekete démonja, akcentusos orákulum. Borzongató jazz számai tökéletes, gerincvelőig hatoló színpadi- és koncertélményt nyújtanak. Mikrofonba jósolja meg a végső pusztulást. Neki elhiszem. 
Az ellenállás melankóliájának alaptörténetéből vékony foszlányok maradnak csupán, a ház akár a Cseresznyéskert unalomtól átitatott, kiköltözés előtti kúriája is lehetne – el is pakolják az előadás végén a bútorokat. Az utolsó kép Marie Goyette – az est folyamán végig franciául beszélő montréali színésznő – mondataival zárul: a színpad elején árválkodó asztalka fiókjából bólogató fejű kutyát varázsol elő, beszél hozzá, majd kisétál. A kutya marad és bólogat. Ha nem felejtették volna el feliratozni az utolsó szavakat is, talán szép momentummal zárult volna a lassan hömpölygő este.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek