David Marton alias Márton Dávid óriási fába vágta a fejszéjét. A Das wohltemperierte Klavier (A jól hangolt zongora) Bach azonos című műve és Krasznahorkai László elismert regénye, Az ellenállás melankóliája alapján készült, a berlini Schaubühne és a párizsi Bobigny színház kooperációjában. A rendező korábbi munkáihoz hasonlóan (a David Marton műveiről szóló korábbi kritikánkat l. itt – a szerk.) az irodalmi és zenei alapanyag csupán kiindulási pontot, az inspiráció forrását jelenti. Legutóbbi Schaubühnés bemutatója, az Odüsszeusz hazatérése esetében az alapművektől való elszakadás nem jelentett problémát – bár dramaturgiai hézagoktól nem mentes, mégis érzékeny, szórakoztató, felszabadító előadást kapott a néző, elfeledve a történet olykori hiányát. Ez esetben azonban nehéz kizárni a fejemből a regényt és a Werckmeister harmóniákat (Tarr Béla szintén Krasznahorkai ezen könyvét dolgozta fel), igyekszem mégis elvárásoktól mentesen a színházba érkezni.
Alissa Kolbusch tágas, laza fémvázakkal tagolt, egybefüggő terében hálókamrák, szedett-vedett ágyak, asztalok, hangszerek, tükrös komódok és könyvespolcok helyezkednek el. A betonszürke falak indusztriális, komor hangulatot kölcsönöznek az egyébként meleg hatású lakásbelsőnek, az apró fényforrások otthonosságát szétverik a hideg, acélos reflektorok.
Az előadás tere |
A nézők még keresgélik a helyüket, mikor megjelennek az első szereplők a színpadon. Lézengés, semmittevés, céltalanság. A nézőtéri fény lassan leúszik, az előadás viszont nem tud igazán elkezdődni, mivel percekig ugyanazt bámuljuk, amit előtte. Bettina Stucky, svájci színésznő lép a színre, percekig nem létező szöszöket szedegetve egy szalagszőnyegről, és a redőket igazgatja. Tisztaságmánia és lassú pótcselekvés, amely sehová nem csúcsosodik ki, viszont vontatottá teszi a kezdést. Mikor hirtelen berohan az összes szereplő és harsányan, parolázva, összecsókolózva üdvözlik egymást, némi élettel telítődik a színpad, ám a lármás, pár perces szkeccs-káosz vázlatos marad, Marton nem teremt definiálható viszonyrendszereket, ahogyan sajnos a későbbiekben sem.
A rendező eddigi munkamódszeréhez híven kollázsszerűen pakolja egymásra a zenés és prózai jeleneteket, a színészeket és zenészeket összeeresztve. Míg korábbi munkáiban bámulatos eleganciával, frappánsan és könnyedén hozta létre a már-már védjegyévé váló különleges fúziót, A jól hangolt zongora rosszul temperált, darabos jelenetváltásai megakasztóak: vége a prózának, kezdődhet az ének, vége az éneknek, kezdődhet a próza – és így tovább. Az esetenkénti parallel jelenetek pontatlanok, a színészek nem figyelnek egymásra kellőképpen, gyakran nem is tudnak magukkal mit kezdeni: a céltalan tevékenységek és az össze-vissza mászkálás visszatérő elemei az előadásnak.
Jelenet az előadásból. Fotó: Thomas Aurin (A képek forrása: Schaubühne) |
A német nézők olykor nevetnek a még mindig divatos üvöltözésen és az ásatag színészgegeken. A Jan Czajkowski zenei vezetése nyomán megszólaló nehéz kórusművek élményt jelentenek a fülnek: időről időre kiszakadunk az összetákolt történetből, mintha hirtelen egy koncertre kerülnénk. Marton sajnálatos módon a zenés etűdök szcenírozásánál is alulmarad korábbi teljesítményénél, a színészek gyakran egy helyben állnak a tér közepén, szépen eldalolják az eldalolnivalót, majd visszaülnek az asztalhoz beszélgetni.
A Krasznahorkai-féle nyomasztás szövegszinten és az olykor bejátszott hörgő-morajló-csikorgó hangeffektusok révén jelenik meg, ám a színészek szájába adott erős mondatok (hiába játszik a rendező a francia, izlandi, angol nyelvek keverésével, amelyeket sajnos sokszor elfelejtenek feliratozni) könnyen didaktikussá válnak, mivel a történet, a játékmód és a koncepció tisztázatlanságának következtében egyedül a szavakra lehet támaszkodni. A jobban funkcionáló jelenetek kísértetiesen hasonlítanak régebben – akár Martonnál, akár Marthalernél, a rendező egyik mesterénél – látott jelenetekre. Bizonyos szakaszok és párbeszédek kifejezetten működhetnének, ám mivel a történeteknek nincs kellőképp megágyazva, az embernek az az érzése támad, hogy lemaradt az előzményről, így az akció közepe már nem tudja magával ragadni.
Jelena Kuljic, szerb nemzetiségű jazzénekesnő – aki Marton legtöbb előadásában részt vett – az egyetlen szuggesztív személyiség a színpadon. Karakteresen faragott arc, csontos kis test, delejező, füstös szemek, rekedt hang és mindent szétvető energia. A világvége fekete démonja, akcentusos orákulum. Borzongató jazz számai tökéletes, gerincvelőig hatoló színpadi- és koncertélményt nyújtanak. Mikrofonba jósolja meg a végső pusztulást. Neki elhiszem.
Az ellenállás melankóliájának alaptörténetéből vékony foszlányok maradnak csupán, a ház akár a Cseresznyéskert unalomtól átitatott, kiköltözés előtti kúriája is lehetne – el is pakolják az előadás végén a bútorokat. Az utolsó kép Marie Goyette – az est folyamán végig franciául beszélő montréali színésznő – mondataival zárul: a színpad elején árválkodó asztalka fiókjából bólogató fejű kutyát varázsol elő, beszél hozzá, majd kisétál. A kutya marad és bólogat. Ha nem felejtették volna el feliratozni az utolsó szavakat is, talán szép momentummal zárult volna a lassan hömpölygő este.