Egy világnézeti klub, mint tudjuk, tág teret nyújtani tud. A Trafó Tündérgyár-pincéje inkább szűk tereket nyújt – ahogy a Háry-fári egyik első, illetve utolsó anzágoló szavaként elhangzott: „oszlopcsarnokot” és „kupolatermet”, amelyekben az alig átlátható katakomba-vájatokat a hantázás-világnézet, a lét hazugság általi birtokba vételének sulykolása uralta két órán keresztül, a kiegészített HOPPart Társulat jóvoltából. A produkció társ-létrehozója a Kőszegi Várszínház, amely a tavaly nyári levegőég alatt azért több oxigénnel bírt, s bár váraink között csak amolyan stúdió-vár, kőfalaival patinásabb egy pesti kocsmaszínház-tárnánál, és ott a Háry Egyetem diplomaosztóját is (szappanbuborék képében jelenítették meg az illékony okmányt) a Rocco pizzériába átruccanva lehetett megtartani.
 Jelenet az előadásból |
Tehát egynyári szabadtéri feltűnése után a téli fővárosban évelt a koncipiált blöffszínház. A február (20-i és) 21-i tanévre valamelyest adaptálni kellett az író-munkatárs Jánossy Lajos, Kárpáti Péter, a rendező Novák Eszter, a látványtervező Zeke Edit és a közreműködők által létrehozott kétórás jelenetsort. Egy kicsit átállítani a falduma-gépet, a körülményekhez igazítani a reflektált hazugsággyár stílusgyakorlatait. A Hajrá, Háry! – melynek humorilag pluszban alágyújtottak a hazai iskolaügy időközben történt változásai, bizonyos disszertáció- és diploma-vonatkozások meg egyebek is – sodró játék. Pedagógiai, felsőoktatási, „Tanár úr, kérem!”-es keretébe („én [nem] készültem!”) azt tömöszköltek, amit akartak. Faragatlan élceket, ízetlen bemondásokat is (szegény Pina Bausch nem érdemli meg holtában, hogy ilyen – kitalálható – alpári tréfálkozásnak essen áldozatul), és kiválóan épített epizódokat, változatos jelenkritikai, magatartás-kigúnyoló gegeket, társadalom-pécéző poénokat is. Régi igazság, hogy a rögtönzéseket – a közegüket – ki kell dolgozni, szinte kőbe kell vésni. Ezt Hopparték felibe-harmadába tették meg, így közönségszólongató – „Téged mi nyomaszt?” stb. – buzgólkodásuk néha interpasszív szószaporításba süppedt. Máskor színészek és nézők önfeledten együtt nevettek egymáson és önmagukon a minimális eszközhasználatú kabarézás során.
 Chován Gábor és Szilágyi Kata. Fotó: Borovi Dániel (A képek forrása: HOPPart) |
A darab és „évnyitó-évzáró” prezentációja a fiatal színészek közös ügyszeretetével, kedélyével nyerte meg magának a publikumot. Mintha Novák Eszternek csupán az alkalmatos indító gombokat kellett volna hozzáértően megnyomnia, és már zakatolt a hazudva kacagtatás masinája. Herczeg Tamás Háry János rektorként a legtöbb sürgő tennivalót és a konferanszié szerepét vette magára, Egyed Attila európai nagyságrendben döngette a vendégtanár Prof. Báró Münchhausen mellét és tudományát (nevébe csempésszük vissza a kilódított második h-t, bár lehet, hogy Münchausennek kívánta álcázni magát). Százhúszat verő szívük hamisság-kalimpálásaihoz a lecsovánozott Chován Gábor Chován (hován) aspiráns rezignáltabb hivatástudatát, a huszonkettedik éve osztályismétlő Barabás Richárd a Barabás Richárd nevű növendék méla lemondását és stréber haladásvágyát tette hozzá. Igyálisz Katalin alakjában Szilágyi Katalin állandó mosolyt hintett szerte, amelynek azért nem kellett mindig bedőlni, Kiss Diána Magdolna – Sikk Magdolna Dialektikaként – a szigorú tanár nénit mímelte. Valamennyien többször is visszazeccentek civilbe, az önéletrajzi én vallomásaival és hamukáival próbálva előcsalogatni a nézők beleigazkodási és belehazudozási hajlandóságát (volt tesztelés, diskurzus stb. Az önazonosság-probléma előtérbe kerülését segítette a szerepnevek megválasztása is).
Egy szappanbuborék jelen sorok írójának mutatóujján is landolt diplomaosztáskor. Mint kiképzett növendék, vajon igazat mondtam-e ebben a bírálatban? A biztonság kedvéért aláírom a nevemet, vállalom a véleményemet – de címül e név egyik, talán a MüncHáryt is jellemző anagrammáját választottam.
Vö. Ugrai István: Blöffkurzus szappanbuborékkal (a kőszegi bemutatóról)
Ady Mária: Kik is vagyunk mi?