Miután a jármű a remízbe ért, az ollóját az ölében tartó nőhöz kihívja a mentőket a villamosvezető. A mentők a Lipótra szállítják Katalint, aki eléggé katatón, még alkalmi szobatársnőjéhez sem szól, elfordul. Reggel kiszökik az intézetből, lesétál a kastély indákkal benőtt komor lépcsőjén, magához veszi iratait, bankkártyáját, aztán kiáll stoppolni. Egy török kamionossal elmegy a román határig, ott felkéredzkedik egy Törökországba tartó buszra, ami Isztambulba viszi. A garniszállóban török szomszédja megérzi, hogy a nőt könnyű lenne megfűzni, és sikerrel is jár. Az otthoniak eközben elkeseredetten keresik Katalint. A rendőrség megtalálja, hiszen használja a bankkártyáját. A fia, Zoli indul érte, haza akarja csábítani az anyját, de a közösen eltöltött fél nap alatt megérti, hogy nem lenne értelme Katalint erőszakkal hazatuszkolni, és rádöbben arra is, hogy az anyja addig még nem is élhette a saját életét.

A szüzséből kitetszik, hogy Török Ferenc filmje három irányba mehetett volna el: lehetett volna belőle Barátok közt– vagy török szappanopera-epizód, lehetett volna belőle Bergman-film is: társadalombírálattal vegyes egzisztenciáldráma, súlyos hallgatásokkal, mecsetjelenetekkel. Harmadrészt lehetett volna belőle az egzotikumért rajongók filmje, török film (a túl egyértelműen adódó szójátékot kerülni próbálom), amelyben a magyar férj vágta sebet a tiszta török férfi gyógyítja.

Varga Norbert

Nem lett egyik sem, mert a jeleneteknek nincs mélysége, nincs önálló súlya, a történtek nem érintik meg a nézőt, így nem tudunk együtt érezni Katalinnal. És nemcsak azért, mert túl sok az elidegenítő baki – bár kétségtelen, túl sok. A város, Isztambul, mintha legalább annyira nem érdekelné a rendezőt, mint maga a főszereplő, vagy az őt körülzsongó alakok. Török Ferenc láthatóan kerüli, hogy a felkapottabb helyeket mutogassa, csak aki alaposabban ismeri a várost, tudja, hogy a Harem, az Unkapanı vagy az Üsküdar negyedben járunk éppen. Csak pillanatokra tűnik fel az Öböl, a Hagia Sophia, de a közelükben nem tartózkodnak a szereplők. A piacokon a kamera szinte csak átrohan, az egyetlen helyszín, ahol Katalinnal a stáb hosszabban időz, egy elhagyott, foszlásában is csodálatra méltó hamam (fürdő).

Szappanoperának a legjobb az Isztambul. Ha annak készül, talán nem háborognék azon, hogy az egyébként tehetséges rendező miért készít filmet egy ennyire félkész forgatókönyvből (főleg a jelen helyzetben, amikor is a filmes ellentábor képviselői folyamatosan azt zúgják, hogy a magyar film rákfenéje a forgatókönyv), miért forgat le egy hozzá tulajdonképpen méltatlan alkotást. A film szappanopera-jellegét erősítik a jellegtelen képek is (operatőr: Garas Dániel), nincs sajátos hangulata sem az isztambuli jelenteknek, sem a magyar szcénáknak. Ha nem lennének a megkülönböztetést segítő színészek, nem is tudnánk éppen, hol járunk.

Lukáts Andor és Johanne der Steege (A képek forrása: PORT.hu)

Elidegenítő hibáktól hemzseg a forgatókönyv, de nem ez a legnagyobb baj vele, hanem az, hogy unalmasak és közhelyesek a jelenetek beatjei, a párbeszédek. Minden szereplő szinte minden megnyilvánulása olcsó és keresett. Hiba, hogy a Lipótról felhívják Katalin fiát, hogy megtalálták az anyját, hiszen a nő nem beszél, iratok nem voltak nála, nem tudhatta meg senki az intézetben a fiú mobilszámát, ráadásul éppen tőle kérik el az anyja adatait. Hiba, hogy a reptér felé haladva a fiú ideges, mire a mellette ülő lány, az apja szeretője nyugtatgatja, hogy nincsenek késésben, majd váratlanul megkérdezi, mennyi is az idő. Aki ismeri Isztambult, annak hiba az is, hogy a török férfi a nagyon távoli Göztepe városrészben dolgozik, a nyelveket alig beszélő asszonyka mégis odatalál. Hiba, hogy az anyjára találó fiúnak nem az az első dolga, hogy tájékoztassa, megszületett az unokája. Hiba az is, hogy a férj csak annyit közöl, amikor összeszedi a cuccait, hogy beleszerettem másba, hát ez van, értsd meg. És az a jelenet is értelmezhetetlen, amelyben a fiú az apja szeretőjétől megkérdezi, hogy „lefekszetek-e egymással”.

Török Ferenc egészen eddig jó írókkal és dramaturgokkal dolgozott együtt – Maros András, Podmaniczky Szilárd –: bármelyikük figyelmeztette volna a film a hibáira, a dramaturgért kiáltó jelentek kijavítására buzdítva őt. A lapos mondatokat sem Lukáts Andor, sem Bánfalvi Eszter, sem Tenki Réka, sem Anger Zsolt nem tudja jól elmondani, nem tudja hitelessé tenni: a játékuk sem emeli a szappanopera-szint fölé a filmet. A Zolit alakító Varga Norbertnek az a szerencséje, hogy elég fiatal, a Katalint alakító Johanna ter Steege-nek meg az, hogy alig van szövege. Emiatt lehetséges, hogy a közös jeleneteik még éppen működőképesek.

Az Isztambulból hiányzik az irónia, olykor vérfagyasztóan komolykodó – különösen a kulcsjelenetekben: például amikor Zoli az anyja mellé fekszik a kis, koszos motelben. Egyértelmű éppen ezért, hogy a rendező egy hatvanas években divatos, pszichologizáló, egzisztencialista drámát akart leforgatni. De célja eléréséhez mélyebbre kellett volna leásnia magát a szereplők lelkébe, huzamosabb ideig kellett volna figyelnie a megcsaltak világát, azokét, akik kétségbeesésükben a tenger felé fordulnak, elindulnak az ismeretlenbe. Mert így a film olyan, mintha csak turistautat tett volna az emberi kapcsolatok tartományába, s onnan csalódottan, élmények és mondatok nélkül tért volna vissza.

Az első jelenet – és nem ez az egyetlen, melyet egy takaros filmre törekvő vágó gondolkodás nélkül kidobott volna – a Fény utcai piacon játszódik: Katalinnak a kihalt piacon levágnak egy fél karajból. Itt, az első vágásnál meg kellett volna állni, és el kellett volna dönteni, hogy mi is akar lenni ez a film. Még akkor is többet kaptunk volna, ha végig nem szólal meg senki, még akkor is, ha a karaj marad a főszereplő.

Vö. Podmaniczky Szilárd: Fenséges és természetes 
Ritter György: Családi (kör)utazás? 
Bátori Anna: Utánunk a középgeneráció 
Moldován Tünde: Már majdnem jó 
Kovács Bálint: Valahol, egy távoli bolygón 
Gyenge Zsolt: Hova tűnt Török Ferenc?