Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

FELEMÁS BÚCSÚ

Thomas Mann: A varázshegy / Új Színház
2012. febr. 14.
A varázshegyet színre vinni kábé olyan, mintha valaki a tengert akarná kiskanállal átkanalazni egy méretes tálba. Szikora Jánost mindig is vonzották a megmászhatatlan hegycsúcsok. Felemás produkcióval búcsúzott a Márta-éra az Új Színházban. KOVÁCS DEZSŐ KRITIKÁJA.

Sch
Hans Castorp: Schruff Milán

Mikor a nyitókép előtti sötétben Major Tamás érces baritonján elhangzott a Thomas Mann üdvözlése, arra gondoltam, itt be is lehetne fejezni az estét, főhajtással Thomas Mann, József Attila s az európai szellem előtt, amely most hosszabb időre más helyszínekre lesz kénytelen költözni. De aztán megnyílt a tér, a háttérben havas hegycsúcsok vetített panorámájával, s a színpad közepén megállt egy délceg fiatalember, Schruff Milán (Hans Castorp), egy másik hajdani társulat ifjú színésze, kezében bőrönddel, amint darabbeli unokatestvérével, Joachimmal (Száraz Dénes) találkozva épp megkezdi hét évre nyúló látogatását a svájci Alpok magaslati gyógyintézetében. A gyorsan pergő filmszerű képek beavatnak bennünket a luxusszanatórium mindennapjaiba, ahol fehér fityulás nővérek asszisztenciája közepette múlatják az időt a nyavalyáikat kúráló, kedélyes társasági életet élő vendégek; időnként hordágyon diszkréten kitolnak közülük valakit, aki már nem élvezheti tovább a földi élet gyönyöreit.

 

A könnyed szcénák közepette klasszikus zenei futamok ringatják el a szereplőket s a nézőt, a színpadteret tagoló hatalmas kazettás üvegfalon kövér esőcseppek csorognak alá, vagy az évszakok gyors váltakozását mutatják a hol buja zöldbe, hol őszies aranysárgába, hol kopár télibe forduló fák. A jeleneteket gyakran ellenfényekkel megvilágított, üres térre kicsapódó ajtósorok tagolják, amelyek mögül átszellemült vagy tompa arcú sérültek néznek jelentőségteljesen vagy katatón módon a semmibe. A felszínen víg dáridó zajlik, ám a sötétben arat a halál, fecseg a felszín, hallgat a mély, mondhatnánk a költővel, ha éppen poétikus hasonlatokat keresgélnénk. S miközben tovább zajlanak a szanatóriumi epizódok, hol hangsúlyosabban, hol épp csak jelzésszerűen fel-feltünedezik a látóhatár messzi peremén ama zord, hófödte hegyorom, amely a záróképben a maga fenséges pompájában tárul majd elénk, alant köd gomolyog, s egy kiugró szirten magányos emberalak áll, az ifjú Hans Castorp, amint szembefeszül az elemekkel, a mindenséggel.

 

Mynheer Peeperkorn: Gáspár Sándor
Mynheer Peeperkorn: Gáspár Sándor

Szikora János kétségkívül sokat bízott a látvány elomló festőiségére, mikor az élet – halál – szerelem koordinátarendszerében mozgó regényhős fejlődéstörténetének érzéki megjelenítésére, s a szélesen hömpölygő és szerteágazó gondolatvilágú epikus mű színrevitelére vállalkozott. Vera Sturm és Hermann Beil színpadi adaptációja (fordító: Nádas Péter) természetszerűleg meg sem kíséreli átfogni A varázshegy cselekményét – már ha lehet egyáltalán „cselekményről” beszélni egy olyan (remek)mű kapcsán, amelynek fő problematikája az idő, a tér, a lét-nemlét, a test, az emberi szenvedélyek működése –, csak a történéssor s a gondolati univerzum főbb csomópontjait igyekszik rögzíteni.

A színpadi játékká transzponált regénytörténet azonban sajnálatos módon nélkülözi a drámaiságot, masszív epikai betétjei pedig koncentrált gondolatiságukban is kevésnek bizonyulnak ahhoz, hogy tartósan lekössék a néző figyelmét. Szikora rendezése ekként legtöbbször megmarad a cselekvések illusztrációja szintjén, a töredezett képsorok sokszor csak távolian érintkeznek egymással, s gyakran még azokat az epizódokat sem töltik meg drámai elevenséggel a játékosok, amelyeket az adaptáció egyébként lehetővé tett volna. Látványos, színes képeskönyvet lapozgatnak előttünk, egyre nagyobb szcenikai üresjáratokkal, s egyre több szolid unalommal. Sűrű színházi pillantok akkor teremtődnek, amikor színre lép Gáspár Sándor Mynheer Peeperkornként, s pazar kabinetalakításban eljátssza egy hedonista, öregedő férfi bohócias nagyáriáját. Látjuk, amint magnetikus erejével maga alá gyűri környezetét, nőket és férfiakat, s átélhetővé teszi testi és szellemi fellángolásait, lelki és fizikai leépülését, nagyszabású ripacsériáját és ócska hatásvadászatát, amint összefüggéstelenül hadovál és hadakozik, önmagával, a környezetével, a világegyetemmel, és csúszik lefele a lejtőn a végső megsemmisülés felé. Gáspár pompázatos játéka egyúttal egy formátumos nagy színész búcsúja is a játszóhelytől; nem nosztalgikus, hanem súlyos, akár az a szerep, amelyet a színház végjátékában, sokak okulására, magára vállalt.

Madame Chauchat: Nemes Wanda
Madame Chauchat: Nemes Wanda. Fotó: Puskel Zsolt – PORT.hu

A gyógyintézet hierarchikus társadalmának zsánerjelenetei nagyobb izgalmak nélkül peregnek, Behrens tanácsos (Hirtling István) élők és haldoklók maliciózus doktora kellemes anyagcserét kíván az ifjaknak szivarfüstgomolyokba burkolózva, s miközben vizsgálgatja betegei ziháló mellkasát, csípős iróniával készít látleletet romló testekről és lelkekről. A főnővér (Takács Katalin) csupa kőkemény szigor, Settembrini úr (Almási Sándor) csupa fecsegő humanista empátia, az elvakult eszme-ember Naphta (Derzsi János) csupa acélos indulat és elmeél; öngyilkossága logikus fejlemény ugyan, ám nem vált ki semmiféle megrendülést. Nemes Wanda Madame Chauchat-ja az előadás nagy talánya: a végzet szeszélyes asszonya helyett egykedvűen vonulgató dekoratív nőt látunk, akibe Hans Castorpnak halálosan bele kéne szeretnie, ebből persze semmi nem jön át a rivaldán. A fertőzetlen lelkületű ifjú mérnököt, Hans Castorpot adó Schruff Milán naiv is, álmodozó is, eszményi főhőst formálhatna, ha nem maradna adós figurája jellemfejlődésével, példának okáért a mindent beszippantó szerelmi örvény érzékeltetésével; Száraz Dénes Joachimja pedig meglehetősen színtelen marad.

S bár a kiterjedt színpadi masinériát mozgató, gazdag látványvilágú előadás rengeteg effektet, szcenikai eszközt vonultat fel (a díszletet Szikora tervezte), a sokféle hatáselem legtöbbször kioltja egymást.  Mert hát az intenzív drámaiság, a gondolatoknak s a cselekvéseknek ama éles összeszikrázása, amely A varázshegyet olyan utolérhetetlen művé teszi, csak szilánkjaiban villan föl az előadásban.

Így zárult hát egy hosszúra nyúlt, tizenhárom évnyi színházi periódus a Paulay Ede utcában, amelynek elemző mérlegelése még várat magára.

S aztán jöhet az égszakadás.

Vö. Ugrai István: Megy, ahogy jött 
Tarján Tamás: Madame Chauchat teste 
Sztrókay András: Fehérek közt semmi 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek