Mert Vargha Mihály megkérdőjelezhetetlen szimbóluma volt valaminek, ami – ez két év távlatából már egyértelműen kitetszik – mára végérvényesen eltűnt az építészeti közéletből. Személyéről szólva a legvaskosabb közhelyek – tragikus hirtelenséggel…, pótolhatatlan űrt hagyva maga után…, a hazai építészeti közélet meghatározó alakja… – és társaik kikerülhetetlenül igaznak tűnnek. Ahogy igaz a szinte minden emlékezésben felbukkanó momentum: mindenki, aki vele kapcsolatba került, úgy érezte, személyes figyelemben részesül. Az általa alapított, és nélküle elárvult első építészeti portálon, az Építészfórumon több mint 44 ezren kattintottak 2010 március elején a hírre: Mihály nincs többé – közöttünk. 

Hétfői nap volt, előző szombaton zajlott az építészek legrangosabb éves összejövetele – ahol én az ő jóvoltából vehettem részt, az Építészfórum kezdő munkatársaként. Sokáig borzongatóan szimbolikusnak, nem kért és nem várt szellemi tehertételnek éreztem, hogy az ott kapott biztató szavak után hirtelen távozott. Könyvtáros szülők gyermekeként személyes viszonyomat Mihályhoz közösnek vélt indíték motiválta – egy eltévedt bölcsész, aki az építészet ürügyén Weöres és Rilke szavaival megrakodva igyekszik szólni a világról. Aki fáradhatatlanul iparkodik megfejteni, megérteni, elfogadni ennek a nagyon is prózai, mohó, a teremtés munkájával vetekedő, magát mégis olykor joggal művészetnek tekintő szakmának, az építészetnek a működését.  

A kötetben leginkább képviselt műfajban, az építészeti közélet (Vargha Mihály tollából ritkán indulatos) kritikájában egy, a kultúrát folyamatában értő és láttató – rosszul esik leírni, de az építészek között ritka műveltséggel rendelkező – értelmiségi szólal meg. Bár többnyire negatív jelenségekről esik szó, mégsem süt az írásokból keserűség, pedig a leírtak ugyancsak siralmas képet festenek az elmúlt tíz év városépítészetéről (s a kép azóta további sötét árnyalatokkal gazdagodott). Ide kívánkozik egy újabb közhely: hányszor kellett, lehetett Vargha Mihály távozása óta mélyet sóhajtani – vajon mit szólna mindehhez, ha látná? 

Legyünk igazságosak: az elmúlt két évben sok olyasmi épült Budapesten és országszerte, amire joggal lehet tervezője, építtetője büszke. Ma már talán nem igaz a kötet számos cikkében visszatérő panasz, miszerint köztereink állapota siralmas: ebben kétségtelenül látványos fejlődés tapasztalható. A kötet szabadkézi rajzain visszaköszönő apró gesztusokat, egyedi részleteket megfojtani igyekvő, rettegett globalizáció agresszióját pedig a gazdasági válság fékezte meg. A dübörgő világvárosi tempó szemszögéből nézve pazarlóan öncélú pepecselést civil kezdeményezések hada veszi pártfogásába. Ma már inkább óvunk, mint bontunk, és észrevétlenül felnőtt Magyarországon egy építész generáció, amelyik a hazai közállapotokkal és építészeti kánonnal nem törődve, nemzetközi mércéhez igazodva igyekszik alkotni, akkor is, ha ennek itthon kevés a sajtóvisszhangja. 

Mert egyvalami biztos eltűnt, amelynek működtetésében Vargha Mihálynak elévülhetetlen érdemei voltak: az építészeti sajtó. A kritika műfaja ma gyakorlatilag nem létezik. Ennek számos érthető és egymásból logikusan következő oka van: hiányzik a ráfordítandó idő, az intézményesen biztosított anyagi fedezet, kellő mélységű tudás és írói véna – külön-külön, valamint különféle kombinációkban. Pedig a téma szó szerint az utcán hever, mállik, omlik vagy éppen büszkén emelkedik. Hatalmas szándékok horgadnak a Budai Vár újbóli visszafoglalására, gigantikus múzeumi negyed építésére. Petíciók és aláíróívek születnek és tűnnek el nyomtalanul, jobb létre szenderült a Tervtanács intézménye, az építésügy minisztériumának elvérzése után a műemlékvédelem is gyomorlövést kapott, és csendben, suba alatt kinyomták a szuszt az Építészeti Múzeumból. Az Építész Kamara hosszú évek óta agonizál, a nyomtatott építészeti sajtó az utolsókat rúgja, és az interneten is elenyésző azoknak a kulturális portáloknak a száma, amelyek az építészetet is a kultúra részének tekintik (hazabeszélek, de a jelen portál a dicséretes kivételek közé tartozik). 

Varga Mihály

És ez még csak a közélet, nem ejtettünk szót a megépült produktumok értő és bátor kritikájáról: ebben pillanatnyilag sajnos a Vargha Mihály által alapított Építészfórum is, minden becsülendő törekvése és küzdelme ellenére komoly hiányosságokkal küzd. A kritikát leginkább a kommentezők néha kritikán aluli megjegyzései képviselik. A pótolhatatlan űr nem üres frázis tehát – magamat is joggal kárhoztathatom, de nálam jóval képzettebb kollégák sem jeleskednek a műfajban. A méltányosság kedvéért meg kell említeni, hogy itt is felnőtt egy új generáció – a Kovács Dániel szerkesztésében működő hg.hu-n minden jelentős építészeti tett nyoma fellelhető.

A kötet a szerkesztői szándék szerint afféle emlékkönyv – útirajzok, kézírásos cédulák, fotók, saját készítésű szobrocskák illusztrálják a leírtakat. Ebbéli minőségében szellemi portré, ajándék azoknak, akik Vargha Mihályt tisztelték és szerették, vagyis sokunknak. És a fenti eszmefuttatásból következően sajnos emlékkönyve az építészeti tárgyú publicisztikának is. Az időrendben szerkesztett írások 2001-től kezdődően tudósítanak az építészet aktuális állapotáról. Némelyik történet befejezetlensége okán válik sokatmondóvá, mint például az Európa Kulturális Fővárosa projekt előkészítéséről írott lelkes, majd kevésbé vidám beszámolók. Mások – mint a Budai Vár fejlesztési koncepciója – újbóli aktualitásuk folytán válnak értékes forrássá. Az építészet ürügyén, rajzokkal és versekkel megspékelve kirajzolódik egy évtized kulturális portréja egy kíváncsi és nyitott blogger tollából, aki a világháló helyett magában a világban kalandozott szívesen.

Két évvel ezelőtt az Építészfórumon a döbbent, hitetlenkedő bejegyzések között ez is ott volt: „Nagyon sajnálom. Mindig szívesen olvastam az írásait. Örülnék, ha megjelennének majd idővel valamilyen gyűjteményes formában.” Íme, megjelent. S a kötet létrehozóinak (Csanádi Judit, Bánki Vera, Haba Péter, Kígyós Erzsébet, Lugosi Lugo László, Molnár Simon, Köböl Vera, Szeredás András) köszönhetően – bár építészetért és sajtóért aggódni bőven van ok – legalább  a bevezetőben említett aggodalmak alaptalannak bizonyultak.