Az előadás nem A tanítónő passzusaival, hanem a civil ruhába öltözött Molnár Piroska felolvasásával indul, aki a falu fogalmának tisztázása után az első felvonást folyton meg-megszakítja hangzó széljegyzeteivel. A megoldás már csak azért is érdekes, mert a felfüggesztett, iskolatáblákat idéző kijelzőn olvasható diszkrét folyóírás rendre felfedi az olyan idegen eredetű, régies vagy épp választékos szavak jelentését, mint a sandlaufer, a kvártély vagy az egzaltált.
Jelenet az előadásból |
Míg az esetek többségében az efféle tanító szándék csupán ironikus játék, addig Molnár Piroska egyik közbevetésénél – miszerint a főúr Bródy nyelvhasználatában nem pincért, hanem egyházi méltóságot jelent – ennél többről van szó. Bár a szeretetteljes, koránál fogva bölcs Főúr (Blaskó Péter) az almatermesztésben pozitív foglalatosságot talál, maga az evés – pontosabban a mértéktelen zabálás – az ösztönös, élvhajhász életmód vissza-visszatérő jelképeként mindennemű szellemi tápláléktól elveszi az átlagos falubeli étvágyát, így a régmúltat a jelennel párhuzamba állító önreflexió helyenként már nemcsak idő-, de értékszembesítő is.
Ugyanakkor Khell Zsolt szürreális elemekkel tarkított, stilizált díszlete és Zeke Edit autentikus jelmezei a realista játékmódra ráerősítve terelik korhű mederbe az előadást, így a jelenre vonatkoztatottság továbbra is csak be-beszüremkedik, s leginkább a tanítónő képviseli. Tóth Flóra ugyanis az egyetlen a színpadon, aki érzékeli Molnár Piroska jelenlétét, mi több, tanácsot is kér tőle, akárha saját jegyzeteibe pillantana, illetve emlékezetes még az a kiszólása, amikor az iskolaszék számonkérését nemcsak az állammal, az egyházzal és a társadalommal, de a közegészségüggyel szemben is elutasítja – ez utóbbiról ugyanis Bródy nem tesz, nem is tehet említést. A szöveg tehát – akárcsak Bródy véglegesnek szánt kézirata anno – a próbák során folyamatosan változott, a dramaturg, Kárpáti Péter ötletei pedig nagyszerűen illeszkednek a drámába, legyen szó az osztják1 (a finnugor nyelvcsaládba tartozó hanti nép külső elnevezése) és az osztják2 (a kártyajátékra értett ige) közötti homonímia kiaknázásáról, vagy épp a Tanító ábrándos romantikusságát („énekesmadarakat ettünk volna”) kifigurázó Ifj. Nagy csendes megjegyzéséről.
Szilágyi Csenge, Blaskó Péter |
Nem csoda, ha ezek után az előadásnak semmit sem kell tennie ahhoz, hogy a Flóra mellett szóló döntő érv („ezt nem tolja senki”) közvetett és követlen módon egyaránt nyilvánvalóvá tegye, hogy a mindenkori pártfogót miféle érdek fűzné a protekcióhoz. Ráadásul a darab egyik arcátlanul álszent mondatáról van szó, hiszen a falu elöljárói az iskolaszék tekintélyes tagjaiként szívesen ejtenék a Flóra ellen felhozott, koholt vádakat, feltéve, hogy a fiatal tanítónő beadja a derekát.
A második felvonás ennek ellenére egészen oldott hangvételű, köszönhetően az iskolai tárgyalás látványosan felvezetett, bravúros karikatúrájának. Flóra a színpad közepén áll. Az egyik pillanatban az előtte kuporgó gyerekeket tanítja írni-olvasni, a másikban a fölé tornyosuló tanári asztal mögül érkező ostoba kérdésekre próbál válaszolni, amíg azonban előbbiek következetesek, hisz rendre Esványnak ejtik az Istvánként írt nevet, addig az utóbbiak mindegyike, a pökhendi Szolgabírótól (Mátyássy Bence) és a dilettáns Járásorvostól (Makranczi Zalán) kezdve a perverz, hatalomittas Káplánon (Znamenák István) át egészen a kéjsóvár Patikusig (Újvári Zoltán) és a meghunyászkodó Bérlőig (Marton Róbert) bort iszik, de vizet prédikál.
A második felvonás bár csókkal fejeződik be, a táblán díszelgő szimbólumok, vagyis az Ibolya, a Skarlát, a Tanya, a Villám, az Ásó és a Nem kezdőbetűinek összeolvasása még akkor is vészjósló jel, ha Ifj. Nagy István helyett a szülein fog múlni, hogy a házasság meghiúsul. A harmadik felvonásban Molnár Piroska immáron Nagyasszonyként jelenik meg, s kevés eszközzel, rutinból formál méltóságteljes, kemény parasztasszonyt, aki mellett Bodrogi Gyula a rafinált, kapzsi Öreg Nagy István szerepében annyira hajlik, hogy még éppen ne törjön. A keserű végkifejlet tartóztathatatlanul közeledik, de Novák Eszter rendezése a fényképként rögzülő utolsó életképig egyre csak lassul, így az előadás a képzeletbeli vaku villanása előtti hosszú másodpercekben kerül ténylegesen a helyére, s utólagosan már élesebbek a kontúrok is. Többek között ezért, a megsárgult fénykép miatt törtfehér és fekete színűek a jelmezek, ezért, mozdulatlanságuk miatt úsznak a levegőben a szalmabálákat idéző méretes vályogtéglák, és ezért szorulnak háttérbe Flóra kapcsolatai.
Szilágyi Csenge, Nagy Zsolt. Fotó: Horváth Judit |
Szó nem lehet ilyen fokú tudatosságról, egyszerűen az előadás ötletei a magánéletről akarva-akaratlanul is a közügyekre terelik a figyelmet. S noha a témaválasztás annak idején nagyban hozzájárulhatott A tanítónő sikeréhez, klasszikussá Bródy metszően pontos dialógusai tették. Ehhez képest Flórának a szűkebb környezetével, a hajbókoló Kántorral (Szarvas József), a tenyeres-talpas Katóval (Mészáros Piroska), de még a mimózalelkű Tanítóval (Hevér Gábor) is kidolgozatlan a viszonya. A fontos jelenetek egyike lehetett volna Flóra érkezése és a kartárs bemutatkozásának többszöri kudarca, ehelyett a zenészek válnak az előadás emlékezetes szereplőivé, amikor Lázár Zsigmond jelenetváltást kísérő zenéjéből már a színpadon bontakozik ki a Flórának adott szerenád témája. Ettől függetlenül az előadás legfontosabb pillanata Ifj. Nagy érkezése lehetne, első találkozása Flórával azonban a várakozásokhoz képest szintén csalódást keltő: István ebben a sárfészekben mindenütt otthon van, ezért érkezik a színpadi lifttel, csakhogy háttal a nézőknek, erőtlenül. Nagy Zsolt alakítása leginkább akkor jó, amikor szenvedélyes, amikor kieresztheti a dühét, máskülönben hiányzik belőle a „jól rajzolt férfin”, az aranyifjún túlmutató vonzerő.
Szilágyi Csenge meggyőzőbb a címszerepben. Sokrétű alakításában Flóra határozottsága elfojtaná, pimasz intellektusa viszont kiteljesítené gyermekien rajongó, önfeledt énjét, s noha fegyelmezett tartása kiemeli – a jó érzékkel választott ruhadarabok pedig még inkább hangsúlyozzák – nőiességét, tapasztalatlansága miatt egyrészt sebezhető, másrészt könnyű préda Ifj. Nagy számára. Nem is igazán működik kettejük között a kémia, ami már csak azért is sajnálatos, mert ennek hiányában – zsánerképek ide, önreflexió oda – a Nemzeti Színház-beli előadás némiképp tét nélküli: az emberek kimeríthetetlen ostobaságával önmagában még A tanítónő sem tud mit kezdeni.