Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ROSSZ KÖZÉRZET

Tünet Együttes: Voks / Trafó
2012. febr. 9.
A kortárs színház alapvető dilemmája, hogy kellenek-e még drámaírók, ad abszurdum drámák, jól-rosszul megírt, rendezőről rendezőre szálló, kötött színpadi szövegek, hogy az üres térben színház szülessen. KRÁLL CSABA CIKKE.
Szabó Réka válasza, hogy nem. Legalábbis nem feltétlenül. Nem először és feltehetően nem is utoljára állítja ezt, hiszen megrögzött híve az önálló, szerzői szövegalkotásnak és színházcsinálásnak, ahol a valóság megközelítésének és újraértelmezésének módozatai legalább olyan fontosak, mint az általa meglelt igazságmagok. S bár megszoktuk tőle a merész gondolat- és képzettársításokat, a látszólag össze nem illő tartalmak vegyítését (pl. tánc és matematika óra keresztezése a Véletlenben), a Voksban mindez kicsúcsosodni látszik, azáltal, hogy párhuzamba állít egy dokumentarista hírfolyamot és egy színházi helyzeteket, szituációkat stimuláló táncelőadást, amelyben a nézők közös kiváltsága rendet vágni. 
Ül az ember a nézőtér sötétjében, és az odakészített kis szavazópanelen folyamatosan voksol(hat), hogy mit akar látni és/vagy hallani. A dolgok kimenetelére nincs befolyásunk, hiszen minden rögzített dramaturgia szerint zajlik, viszont választhatunk a (csak hallható) hírek és a tánc között, a szavazás állását pedig nyomon követhetjük egy digitális kijelzőn, ahol mi is regisztrálva vagyunk (ötödik sor nyolcas szék), látjuk magunkat, ahogy más is lát minket. És tényleg: ha a szavazati arány átlépi az ötven százalékot, rögtön nézőpontot vált az előadás. Nem csalás, nem ámítás: demokratikusan döntünk az aznapi (persze folyamatosan változó és változtatható) arányokról. Bevonnak a játékba, számítanak ránk, fontosak vagyunk. 
Egyed Beáta
Egyed Beáta
Az előadás egyik rétege nyomasztó, „láthatatlan árnyékként” a táncot folyamatosan végigkísérő, de csak ritkán szerephez jutó hír és újságcikk-összeállítás a harmincas-negyvenes évek fasizálódó és háborúba sodródó Magyarországáról. A válogatás kiváló, nem a száraz tényekre, hanem a személyességre, az egyéni nézőpontokra, az érdekességekre fókuszál, így még az a gyanú is felmerül bennem, hogy Peer Krisztián dramaturg belepiszkált itt-ott a szövegekbe, de nem: a korabeli valóság ilyen szégyenletes, morbid, nevetséges és leleplező egyszerre.
Noha hosszú út vezetett a telekspekulációval vádolt zsidók megbélyegzésétől Orosz Mihály portómentesen szállított „nyilas” cipőpasztáján át az óvóhelyen tanúsítandó helyes magaviselet kihirdetéséig, különösképpen a „szíverősítők” okozta kalamajkákra – itt minden csupa (hír)foszlány, töredék, vagy még az se, attól függően, hogyan voksol a közönség.
Furcsa tüneteket okozhat ám egy nyilvános szavazás. Dugdosom a kütyümet, halkan, óvatosan kapcsolok, megpróbálok észrevétlen maradni, belesimulni a tömegbe. Nem mintha érdekelne bárkit is, mikor mire voksolok, de jobb az elővigyázatosság. Amikor meg látom, hogy a többséggel szemben esélyem sincs, lazán feladom és nem kattintok, úgyis teljesen reménytelen. Most hát akkor mi van? Félek felvállalni a döntésemet, és hagyom, hogy öntudatlan birkaként sodródjak a tömeggel?
Komoly kérdések, pedig az egész csak játék. Teszt. Hiszen érdemben nem tudjuk befolyásolni a dolgok menetét, s nem futtathatjuk ki máshova a második világháborús történelmet sem. A darab mégis azt modellezi – érzékletesen, de kissé didaktikusan –, hogy igenis kötelességünk belenyúlni a körülöttünk zajló folyamatokba, alakítóivá válnunk a saját és közösségi sorsunknak. Mert mindig van egy határ, amikor még a szakadék felé robogó vonat is megállítható – de eljön az a pillanat is, amikor már nem. Olyanformán, ahogy itt, az előadás során is bekövetkezik: szenvtelenül lekapcsolnak bennünket a szavazógombokról, mostmár ha akarnánk, akkor se tudnánk uralni az eseményeket, s innentől csupán elszenvedői leszünk bambán, ahogy ránk zúdul és tehetetlenül magával sodor a történelem. 
Optimális esetben a hírfolyam segít értelmezni a színpadi történéseket. Nincs közvetlen kölcsönhatás a kettő között, a tánc nem illusztrációja a híreknek, viszont belső logikája és szerkezete szerint ugyanahhoz a végponthoz érkezik, amit az előadás utolsó perceiben idézett Márai Sándor az európai ember csődjének nevez: az „egyetlen világossághoz”, melyet „a háború gyújt körös-körül a földeken”. De még csak nem is a megmásíthatatlan tény a leghátborzongatóbb ebben (persze az is), hanem a sodródás, az a folyamat és a vele járó tehetetlenségi erő, melynek során – szintén Márait idézve – a nyugodt bizalommal mondott „én Istenemből” pár év alatt vérben forgó szemekkel gajdolt „én fajtám” lesz. Katartikus pillanat – a mai jobboldal szemében is népszerű, prófétikus írónak tekintett – Márai bölcs ítéletét hallani a háborúban végzetesen kirekesztő „keresztény-nemzeti” ideológiáról. „A végzet most közös katlanba rakott zsidót, keresztényt, barátot és ellenfelet, s valamilyen forró pépet főz az egészből. Gyúr-e az idő ebből a pépből még egyszer társadalmat, nemzetet? Nem tudok felelni.”
Amíg a hírfolyam külső, társadalmi és politikai kontextust teremt a látottak köré, addig a tánc mintha a társadalom legalapvetőbb sejtjeit, a családot és a magánszférát vizsgálná, és a benne zajló változásokról adna le egyre riasztóbb vészjeleket. Mert ne legyen kétségünk afelől, hogy az ideológiát manipulációs, hatalmi gőgként használó politika, ha egyszer megindul, mindenhova beteszi a lábát, még a belső emigráció legféltettebb zugaiba is. 
Pedig milyen idillikus minden az elején. Az öt táncos (Ayelet Yekutiel, Bordás Emil, Egyed Bea, Furulyás Dóra, Szász Dániel) mint egy meghitt családi fészek tagjai, barátságos tablóképekbe szerveződnek, harmónia és béke honol. A kis színes gömb alakú rágógumik – a sokféleképpen használt és értelmezett kellék – és a velük űzött bolondos, táncos játszadozás is a boldog békeidőt sejtetik, ahova csak alattomosan, szinte észrevétlenül, eleinte csak apró foltot ejtve a kapcsolatokon, hatol be a kinti mocsok. 
Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Fotó: Puskel Zsolt – PORT.hu
És ahogy behatol, onnantól kezdve nincs megállás. Az összekapaszkodás, a kéz a kézben lánctánc ideges, kényszermosolyos huzakodásba torkollik, ahol egy segítő mozdulat a kör más részén óhatatlanul leteper valakit. A lányok combjait erőszakkal feszítik szét, ha nem megy önként, rágógumi-zuhatag borítja be a padlót, amelyen lehetetlenség (táncolva) állva maradni, majd bakancs kerül a meztelen lábfejekre, amely alatt úgy ropognak a gömbrágók mint a gépfegyverek. De az igazi tragédia, amikor már a férj (?) lép fel kápóként, sokatmondó kézjelekkel táncoltatva meg a marionettbábként engedelmeskedő családot. 
Ez persze sűrített kivonata a látványnak, a koreográfia ennél levegősebb, elemeltebb és közel sem ilyen drámai. Sőt helyenként egészen frázisszerű, üres rakkolásba csúszik át, aztán valahogy mindig létrejön egy pont, amikor a már-már unalmasnak tetsző mozgásrend kicsúcsosodik egy asszociatív képben, egy elvont utalásrendszerben, és hirtelen megvilágosodunk. Ennek ellenére váltig állítom, hogy Szabó Rékát nem érdekli sem a tánc, sem a koreográfia önmagában. Esze ágában sincs mozdulat-truvájokra, hagyományos értelemben vett koreografikus tematikára kiélezni a táncot – nem erre szakosodott. Inkább rendezői szemmel koreografál, azaz (absztrakt) mozdulatokból építkezik, de nem a tánc érzéki-empirikus, belülről kifelé képződő valóságát ragadja meg, hanem mozdulatokból előállítható színházi hatásra törekszik, anélkül, hogy egy pillanatig is „elbeszélne” vagy illusztrálna valamit. Ebből fakadóan pedig nagyon távolságtartó, hűvös és zárt az a mozgáskészlet, amellyel dolgozik.   
Minderre azért vesztegettem ennyi szót, hogy érzékeltessem: a Propaganda után ez a Szabó Réka (rendező által koreografált) Tünet-előadás sem könnyű préda a nézőnek. De mivel Szabó matematikus (is), érdemes olykor nem leragadni az első nézőlepattintó élménynél, hanem továbbhaladni a kombinatív logika mentén a dolgok sűrűjébe.
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek