 Fekete Ernő |
Aligha lehetne állítani, hogy Térey János 2010-ben megjelent verses regénye – pontosítva: „regény versekben” – 400 oldalával, cselekményszegény leírásaival, kettős befejezésével színpad után kiáltott volna. Ötös- és hatodfeles jambusai, jellemplasztikái inkább indokolhatták, hogy a Radnóti Színház – az itt már sikerrel játszott Asztalizenét követően – a színpadi változat elkészülését szorgalmazza. Amiként Térey nyilatkozta: egy mai Ivanov bemutatásának lehetősége bontakozott ki. A harmadik évezred elejének felesleges emberéé, aki azzal felel meg a (Belinszkij tolláról eredő) goncsarovi, csehovi jelzőnek, hogy – mint külügyminisztériumi protokollfőnök – a társadalom felső szintje, politikai burka, protokolláris héja és máza felől nézve egyre inkább felesleges létezőnek találja a többi embert és önmagát is. Nem mindennapi, cinikus intellektusa erre a felismerésre célt tévesztő érzelmi indulatossággal, ember- és öngyűlölettel, egyben a fokozódó morális tunyaság beletörődésével válaszol, az esetleges kiutat a lehető legreménytelenebb pontokon keresve vagy vágyva.
 Csomós Mari, Fekete Ernő |
A Térey János és Kovács Krisztina által színpadra írt (két dramaturg: Morcsányi Géza és Hárs Anna közreműködését is kamatoztató) darab a maga tézisességében is jól működő alapanyagnak bizonyul: új alkotás az epikai előzményhez képest. Szuverén dráma, amely létébe nem mulasztja el bekalkulálni hiányosságait, modorosságait. A Protokoll azonban inkább a rendező, a tervezők és a színészek estéje. Valló Péter újabb munkái közt a legösszeszedettebben dirigált, legkövetkezetesebb intésű előadásképzés. Megszokottabb gyakorlatától eltérve tudottan pezsgő koloritú vizuális elképzeléseit egyszerűbbé redukálta a rendező, a szürke–fehér, generálhideg díszletet pedig nem ő maga, hanem Horgas Péter tervezte. A feladatának remekül megfelelő kulissza nyíló, csukódó, csúszó, térszigeteket képező rétegei – a horizontálisok és vertikálisok síkjai, ajtói, átjárói, platói, redőnyei – hűvös falanszter-szocietás kirakataként, többnyire erős fényekkel kiemelten mindenből a fő vonalakat húzzák meg. Realisztikusságuk sterilebb jelzésességbe, absztrakcióba vált, és erre készteti a rendezés formaelveit és a játékmódokat.
 Lukáts Andor |
A Protokoll egyszerre mozoghat – és mozgathatja a fantáziát – a filozofikusságot is magáénak tudó életértelmezés festőien spekulatív képletei és a hétköznapiság kommersz-egyedi alkalmai irányába. A levegős térben és formailag átszellőztetett felfogásban a rendezés úgy filmezhet-vághat be a folyamatba egy elvonatkoztatott-stilizált bonctermi mozzanatot, mintha az mindössze két figurával is Tulp tanár mai anatómiája lenne – de a felső tízezer két vagy több tagjának búfelejtő baráti piálását is megjelenítheti egy szál bárpult-deszka és néhány üres pohár segítségével: ivás- és társalgás-koreográfiával. Csak olyan – időnként leeresztett-felvont – italpult kell hozzá, amely elé-alá odaképzelhető a főváros panorámája. Horgas elsőrangú díszletet szállított Vallónak, s ezt a kifehérült-kifakult gyolcsot, göngyöleget töltötte fel Benedek Mari jobbnál jobb, színgazdag, szokatlan – de nem extravagáns, hanem a tágabb közízlés protokollja által láttamozható – jelmezekkel. A világítást Baumgartner Sándor, a mozgásrendet Fejes Kitty hangolta hozzá Valló Péter plánumaihoz és plánjaihoz.
A színpadi környezet laboratóriumi jellegét és a szöveg mesterfokú műviségét (az ürességet mint tartalmat) a rutinéletek, mechanizálódott sorsok, tucatesetek vitalitása, ismerőssége ellenpontozva emeli ki a kisebb szerepekben. Csányi Sándor, ezúttal szakállasan, tőle új, forgácsoltabb eszközöket vetett be Kovács (Mátrai osztályvezető-helyettes kollégája) tenyérbe mászó, karrierista figurájához, s ezzel majdnem elhitette a részeg handabandázás nemzetközi botrányt kiváltó epizódját is. Martin Márta minisztériumi titkárnője a valószínűleg elmozdíthatatlan, mindentudó, tapasztalt beosztottban az érzelmileg ki nem fosztott anya-médiumot kereste – ezzel távolról még virulóbbnak láttatva Csomós Mari (Vera, Mátrai anyja) önzőn önös királyasszonyi színésznő- és anya-karikatúráját, melynek humora ugyanúgy a tragikumba hajlik, mint az előadás egészéé.
 Szávai Viktória, Fekete Ernő. Fotó:Puskel Zsolt – PORT.hu |
Lukáts Andor (Laci bácsi, Mátrai nagybátyja) karakterben jobb, mint a testi leromlás fázisrajzaiban, Gazsó György meglepetéseket nem tartogató, de kellően súlyos ballon Skultéti külügyminiszterként, Adorjáni Bálint (Donner) igyekszik viselkedésbeli magyarázatot adni a baleseti sebész eltökélt passzív rezisztenciájára, Schneider Zoltán elesett, tanácstalankodó unterman nagyfőnök barátja mellett (Novák, Mátrai szomszédja: ez a megnevezése a színlapon. Térey szívesen viccel – vagy véletlenül talál nem is olyan vicces tartalmakat? – a szöveg alján. Novák [Dezső] az 1965-ben Vásárvárosok Kupáját is nyerő Fradi hátvédsorában volt Mátrai [Sándor] „szomszédja”; és sokan tudják, hogy mindkét válogatott labdarúgó neve a futballon kívüli információkat is képes fellőni). Szervét Tibor szfinx-Karányija jellegben, stílusban elüt a többi alakítástól: Mátrai barátját, az életével és véleményével is hazárdőrködő kritikust olyan rejtelmesnek formálja, mint amilyen egyetlen lakótársa, a hüllő lehet (melynek terráriuma majd megtörő üveglap-pengéjével a férfi véletlen vagy öngyilkos halálát okozza). Ha a néző Szervét alakítása felől utólag újragondolja az előadást, rá kell jönnie, hogy mind a darab, mind a rendezés szórtabb, összesimítatlanabb, mint azt a csupa o-s cím, a csupa technológia díszlet, a csupa elegancia játékszervezés és a külön-külön általában markáns színészi tevékenység alapján vélnénk.
A főhőst körülvevő fiatal nők karában Mátrai exbarátnőjeként Sárközi-Nagy Ilona (Dorka) kifacsartabb sportlady, mint arra számíthatnánk, Wéber Kata (Fruzsina, gépírónő) líraian fogalmazza a nemmel felérő igeneket – szinte az Anyegin bizonyos sorai lebbennek mögötte –, Szávai Viktória ellentmondást nem tűrően fölényes (és így hiteles) a piros színt kedvelő Blanka (Mátrai unokatestvére – és pár hétig a szerelme) szerepében. A céltudatos testi-lelki előrehullámzás, amellyel ez a nő betájolja a maga elérni óhajtott életpartjait, részben elfeledteti, hogy a közeli rokonok kapcsolata miatt maguk is, környezetük tagjai is túl nagy ricsajt csapnak, illetve Blanka átpártolása egy meg sem jelenő, sokat becsmérelt kurzusművészhez kevésbé hat véletlenszerű ügynek, mint a szövegben.
Nem dramaturgiai fogyatékosság, hanem a figurából fakadó jellegzetesség, hogy Fekete Ernő, a mindig sápadt Mátrai narrátora és legfontosabb beszélője is a színműnek. Mint lakmuszpapírt lógatja énjét a szétfolyó lét készen kapott vagy váratlanul kínálkozó kísérleti anyagaiba. Kissé rekedtes hangjának felcsapó kérdései az egész univerzummal is perlekednek, játékának akríbiája eltakarja, hogy Térey mondandója az ürességről, a dezorientációról, a jellemközéppont hiányáról részben kétségessé is válhat, ha az Isten hidegének ezt az újabb üzenetét hőmérőzni kezdjük.