… ahol egy tetovált, pornós csaj épp egy rózsaszín dildót döfköd magába.
A hasonlat duplafenekű, akárcsak Fancsikai Péter első filmje, amelyet a Krétakör berkein belül készített Schilling Árpáddal közösen. Hiszen a valóságban is megtörtént mindez a recenzenssel, aki rögtön, miután betoppant a pinceterembe, azzal a vígjátéki problémával szembesült, hogy miközben a már vázolt jelenetsor zajlik a vásznon, neki egy, a csinos, fiatal, meztelen kurva látványától láthatóan autistává dermedt öregúrtól kell megkérdeznie, melyik sor lehet a hetes.
Mi az, amit ezután látunk? Sok minden és nagyon kevés. Születéstől halálon át a feltámadásig lényegében mindent, de valójában semmit. Például egy anyát, aki születendő gyermekének beszél arról, hogy színész semmiképpen ne legyen, és hogy őt próbálja meg elképzelni, mintha a lánya, anyja, nagyanyja, barátnője lenne, párhuzamosan ezzel rossz minőségű videó-felvételeket mutatnak egy kilenc hónapos terhes nőről a nőgyógyásznál. A monológ közben eljutunk a közjó fogalmáig (igen, még mindig egy várandós anya beszél születendő gyermekéhez), és hogy reméli, a jövő Magyarországának állampolgárai felelősségteljes, okos emberek lesznek. Feszengünk.
A következő képsorokban már egy (nyilván a valóságban is) polgármester asszony sivár vidéki irodájában beszél lelkesen valamilyen EU-s pályázatról, hogy reményei szerint ez majd a város felemelkedését szolgálja. Aztán mutatnak egy szegény, vidéki cigány családot, akik fekete napernyő alatt, fújó szélben néznek percekig némán a kamerába öreg házuk udvarán, hogy miután a stáb azt mondja nekik, ennyi, a bekapcsolva felejtett/hagyott kamera előtt beszéljék meg, hogy egyik gyerekük elmehet-e vagy sem valahova (a szomszédba játszani?). A fiú így is, úgy is elmegy, mire az anyja férjét nyugtatva melankolikusan megjegyzi, hogy úgyse tud itthon semmit sem csinálni. És így tovább.
A továbbiakban kapunk még égő angyalt, templomkerti lassú szertartási menetet, egy lepukkant gyárépületszerűségben összegyűlt, majd talán a prágai metróban performanszot bemutató vegyes nemzetiségű fialatokat, akik mintha a Big Brother-műsorok intellektuálisabb változatát játszanák „Projekt” néven. Közben megismerünk (meg kellene ismernünk) egy Balázs nevű fiút, akit egy Balázs nevű fiú alakít hitelesen, és aki parkourkedéssel (ha megvan a Madonna Jumpjához készített videó, tudjuk, miről van szó) múlatja az időt, meg álmában fel is gyújtja magát egy bérház tetején, hogy egy jelenettel arrébb unottan müzlit egyen reggel, miközben az apja újságot olvas. És csak néz, míg a felmenője arról számol be, hogy beszélt az anyjával, aki kérdezte, mi van a gyerekkel, mire ő azt felelte: semmi. A gyerek annyit tesz hozzá, hogy ja. Közben pedig metafilmes eszközökkel belóg egy mikrofon, halljuk, hogy „vágás”, sőt látjuk is a stábot.
 Budai Balázs a filmben |
Ez így elég zavaros, gondolom. És a film hozzávetőleges egy órájában sem tisztázódik jobban. Akárcsak egy álomban, minden minimum egy fokkal kevésbé érthető, hogy értelmes egésszé álljon össze. Ez eddig nem is lenne baj, láttunk ilyenből jót is, viszont ez a film nem abba a kategóriába tartozik: nagyon széles amplitúdóval zötyög. Vannak igazán jól elkapott hangulatok, aztán sok kifejezetten unalmas, amatőr rész (amit valószínűleg tényleg amatőrök vettek fel). A kurvás pár perc, ahol a lány magához nyúlásán kívül egy üres, éjjeli lakópark portáját is látjuk, például esztétikailag értékelhető. A fiatal Rév Marcell gyönyörű képei, a szálloda, a sötét folyosók, a jazz, a zúgó mélyek, meg hogy fogalmunk sincs, mi is ez pontosan, de hipnotikus hangulata van, kikerülhetetlenül David Lynchet idézik. Kár, hogy nem ilyen az egész. Nosztalgiával gondolunk vissza Vranik Roland Adására, amely egyébként szintén hangulatfilm, és Pohárnok Gergely képein túl sok mindent nem állít. De ott legalább egy fokkal több értelme volt a gyönyörűen felvett képek egymásutánjának és kompaktabb összképet adott.
Talán a teljes projekt ismeretében más véleményen volna a recenzens is. Ha beleásta volna magát abba, hogy ez az egész a Krétakör Krízis-trilógiájának első darabja, amelyet kiegészít egy kamaraopera és egy színházi darab, és egy háromtagú család (a beszédes nevű Gát-família) válsághelyzetbe került tagjairól van szó egy színész anyukával; hogy a műfaja a dokumentumfilm és fikció vegyítése; hogy „a stáb tavaly két hétre kiköltözött a Prágai Quadriennáléra, a világ legnagyobb szcenikai fesztiváljára. A rendezvényen az egykori kommunista napilap, a Rude Právo lebontásra ítélt szocreál épületét foglalták el, és élőben, a fesztiválközönség előtt forgatták le helyben toborzott önkéntesekkel a film további részét”. Továbbá a JP valószínűleg Jan Palach-ra utal, arra a cseh egyetemistára, aki 1969-ben felgyújtotta magát a Vencel téren. Azt gondolom, túlzás ekkora előzetes kutatómunkát elvárni a moziba jegyet váltó nézőtől.
Habár az is nyilvánvaló, hogy Schillingék nem a lusta nézőre számítanak. (Van másmilyen? És ha vannak: elegen?) Így viszont mi, az eléggé lusta és tájékozatlan többség tagjai, csak találgatunk értetlenül: mi mozgatja ezt a rugót valójában? Mit akarnak nekünk mondani? (Mert mintha akarnának azért.) Ha már katarzis nincs, valami oka csak kell, hogy legyen a megszólalásnak. Vagy pusztán az alkotók rossz közérzete, kétségbeesése, fájdalma artikulálódott egy önmagában nem igazán működő mozgóképpé? Vagy direkt az volt a cél, hogy bemutassák, mennyire fuldokló ez a perspektíva, ez a világfelfogás, mennyire taszító ez a lélekállapot, ez az egzisztencialista nihilizmus? Hogy milyen rossz érzés aranyhörcsögnek érezni magunkat és nem érteni semmit? És hogy jó lenne társadalmi felelősséget vállalni, de nem tudni, miért?
És itt igazából nem egy, hanem sok-sok kérdőjel van.