Nem, nem direkt vetnek véget neki, sem Ön, sem a folyóirat kollégium, nem is politikai ellenérzés okán – mégis szükségszerűen. Mert a rendszer és a gyakorlat: rossz; koncepciójuk nincsen, legalábbis olyan, amelyet elvinek, szakmainak lehetne nevezni.
Amikor néhány hónappal ezelőtt egy, a Magyar Narancs számára készült interjú okán hosszasan beszélgettünk az NKA tervezett átalakításáról, már voltak komoly aggályaim, ellentétben Önnel. Ezt betudtam annak, hogy míg én az NKA megalakulása óta ismerője és pályázója vagyok az intézménynek, ezért tanúja és áldozata voltam megannyi átalakításnak, Ön nem ismeri a terepet, bár szándékai és céljai vannak vele. Ön akkor azt mondta: semmi sincs kőbe vésve, s ha kiderül, hogy ez vagy az nem jó, akkor majd változtatnak rajta. Most szólok: itt az idő. El is vannak késve, mert néhány lap nem fogja megélni a körülmények remélt jobbra fordulását. Ráadásul a lista, melynek tételeit végig kellene gondolni, hosszú, hiszen nem tegnap keletkezett.
Eltöprengtem azon, hogy e nagy horderejű átalakítás miért olyan sürgős, hogy már a folyamatban lévő pályázatokat sem engedi a régi (amúgy szintén száz sebből vérző) rendszerben lefutni – aztán most, a folyóirat kollégium támogatási listáját böngészve gyorsan rájöttem, de maradjon ez későbbre. Hogy miért fontos, azon nem kellett gondolkodnom, hiszen elmondta: ki kell egyensúlyozni a támogatásokat. (Mondta azt is, hogy a kollégiumok szerkezete elavult, de ezt most figyelmen kívül hagyom, mert ez az új is az.) Magyarul: az eddig elnyomottnak gondolt jobboldali orgánumoknak több pénzt kell adni, esetleg a másik oldal rovására. Ön ezzel az NKA-ra is kiterjesztette a mostanában oly divatos, velejéig amatőr területfoglalási harci játékot és kultúrkampfot; ahelyett, hogy nekiállt volna végiggondolni a kulturális terület egészét.
Az átszervezés szükségszerű velejárója – és immár látható: valódi célja – a kollégiumok személyi átalakítása volt. Mivel az egyes kurátorok megbízatása nem egyszerre jár le, ezért tényleg átszervezés kellett ahhoz, hogy lecseréljék az állományt. Ön ugyan már az interjú idején is elmondta, hogy szó sincs arról, hogy olyan – jobboldali – kurátorokkal nyomják teli a kollégiumokat, akik majd „megfelelően” ítélnek, s bizonyságul a delegálás módját hozta fel (vagyis a kurátorok felét a szakmai szervezetek, másik felét a minisztérium jelöli), valamint hangsúlyozta azt is, hogy ebben (és a döntésekben) Önnek parányi közvetlen szerepe sem lesz, ez sem így alakult.
Egyelőre – noha még csak két új kollégium ült és döntött – nagy botrány nincs (egyet leszámítva, ami akkor is nagy botrány, ha nem lesz belőle nagy botrány, de erről alább); ez is a célok közt lehet: elaltatni a gyanakvást. Nem aludt el, jelentem; és nem azért, mert gyanakvó természet lennék, hanem mert az NKA elnökének mai túlhatalma mintegy természetesen érvényesíteni fogja a kormányzaton belüli banális kultúrpolitikai koncepcióját (hisz azért gyűrte az NKA-t is maga alá): a kultúra fölösleges pénznyelő, csak a barátainknak-csókosainknak-híveinknek való osztogatásra, illetve propagandára való. Ezt a mostani lista még nem tükrözi, mert a nagy munkára még nem volt idő – ez a lista még az átörökölt végiggondolatlanságot tükrözi, és némi jelzést a jövőre nézvést.
A kollégiumok – illetve az általuk lefedett művészeti területek – közül néhány megbújhatott az árnyékban. A folyóirat kollégium nem, mert ez Önt kivált érdekli; itt már csak arra kellett vigyázni, hogy a kollégium tagjait delegáló szakmai szervezetek közt ott legyen az Írószövetség, de a Szépírók Társasága ne; a Makovecz Akadémia (amely pillanatokon belül az „igazi” akadémia mértékadó testületei helyére fog lépni) igen, de a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia ne; újságként a Magyar Nemzet igen, de mondjuk, a Népszava ne – és máris elő lehetett állítani a kedve szerinti kombinációt, hiszen a minisztériumi delegáltaknál már semmire sem kellett vigyázni.
Igen ám, de nem számolt azzal, hogy a folyóirat kollégium új tagjai komolyan veszik megbízatásukat, és szeretnének alapos munkát végezni, hiszen nem komisszárnak jöttek, akkor sem, ha annak szánták őket. Ezért aztán – ahelyett, hogy az előkészített pályázatokat még hagyta volna lefutni, és adott volna az új kurátoroknak egy évet arra, hogy megismerjék a terepet – a nyakukba zúdított háromszázötven pályázatot, és adott rá egy hetet. Jó: kaptak olyan instrukciót is, hogy nagyjából tartsák magukat a tavalyi összegekhez… Felelősségteljesen még ezt a munkát sem lehetett elvégezni, holott ennél sokkal többre lett volna szükség.
(A Revizornak egyébként ez volt a pechje: több profilú lap lévén erre az évre több kollégiumnál is pályázhatott, viszont a hat (!) különböző pályázatot – jó esetben – összesítették, és ugyanúgy kezelték, mint az egyprofilú lapokat. Rossz esetben néhány kurátornak fogalma sem volt róla, mi ez – ideje meg nem volt nemhogy utánanézni, de a pályázatokat elolvasni sem.)
Így aztán – bár jónéhány lap kapott a kértnél kevesebbet – nagyjából maradtak a tavalyi arányok, csökkenésekkel itt-ott. De nem készült a döntésekhez semmiféle szempontrendszer: ma az NKA-ban nem számít, hogy mi mennyibe kerül és mi mennyit ér. Nem számít, hogy mennyien olvassák, nem számít, hogy milyen minőségű az NKA pénzén előállított végtermék. Nem számít, hogy a pályázatok összessége mekkora és milyen területet fed le, nem számít, hogy a folyóiratok (online vagy print) milyen kulturális helyzet lenyomatát őrzik meg, sőt, az sem számít, megőrzik-e egyáltalán. E legnagyobb bajhoz képest kisebb baj, hogy így a pályázó nem is tudhatja, milyen preferenciák alapján juthat elégséges pénzhez – már ha leszámítjuk a politikai irányultságot.
Az átszervezés alapja az NKA és a kultúra helyzetének párhuzamos, célirányos fölmérése lehetett volna, hiszen az NKA húszéves története alatt szinte minden megváltozott körülötte és benne. Fölteszem, az egyik értelme ennek a prompt felfordulásnak egy komplex feladatmeghatározás lehetett volna; ennek egyik eleme pedig az, ha – alkalmazkodván a korhoz, az olvasási szokásokhoz és a lapcsinálás megváltozott módjához – létrejön végre egy online-kollégium, amely az „összeillő” lapokat versenyezteti. Nevetséges (és szánalmas tudatlanság), hogy a lapok „online” verziójára elosztogattak vagy 30-40 millió forintot, miközben a legtöbb lap a nyomtatott számot tárolja kereshetetlen és használhatatlan pdf-formátumban, és ezt nevezi „online”-nak.
Konkrét példák következnek, név nélkül: „A” lap szakmai havilap, színes-szagos – és eladnak belőle havonta legföljebb 500 példányt. Egy számban 14-18 cikk van. Külön kapott az online verzióra is, noha ez sem egyéb, mint a print lap „felpakolása”. Ha ez a lap kapott a kollégiumtól egy évre, mondjuk, 22 millió forintot, akkor egy darab eladott újság közel 4000 állami forintba kerül. Másként számolva: egyetlen cikk ebben a lapban az NKA-nak közel 123 ezer forintjába kerül. Mivel Ön is tudja, hogy ilyen honoráriumok nincsenek, ha a szerkesztést, a tördelést, és még a nyomdát (papírostól) beleszámolom, ez akkor is elképesztően drága.
„B” lap: évi négy szám, számonként nagyjából húsz cikk – és a megítélt összeg nagyjából 14 millió körüli. Egy cikkben kb. 170 ezer NKA-forint van. Az online-verzió itt is a print lap archívuma, a legfrissebb fölkerült szám a 2011. januári.
Nem folytatom, pedig folytathatnám. A Revizor büszke lehet, a számai egyszerűek: minden műfajban összesen évi ezer kritika, cikkenként – szerkesztéssel, frissítéssel, képekkel, szerzői honoráriummal, dologi (utazás, jegy, könyv, cd, stb.) költségekkel, informatikai háttérrel (saját laptop, saját internet) – 30 ezer forint. Ez sok pénz: az NKA-tól a 30 milliós összköltségből 24-et vártunk mondván, a többit megkeressük valahogy. A napi négy friss kritikát átlagosan (naponta) ötezren olvassák, de ez Önt úgysem érdekli. Mármint ez volt eddig, mert erre az évre a kollégium 9.2 milliót ítélt meg, ami nem egészen öt hónapra elég.
Mondhatná persze, hogy nem kell évi ezer kritika, elég háromszáz is – és akkor ez a 9.2 millió is elég lehetne; egyszerűbb mondani valami ilyesmit, mint végiggondolni a „mi-mennyi”, „mi-mire”, „mi éri meg” kérdéscsoportot. Csakhogy a mai, kritika-ínséges időkben a művészeti terület munkásai épp úgy áhítják a kritikai szót (amelyet számos alkotás, könyv, projekt, előadás esetében csak a Revizoron olvashattak, sehol másutt), mint a csodálatos módon még mindig létező kultúrafogyasztó népek – nekik biztosan hiányozni fogunk. És a 130 szerzőnknek is, aki ugyan nem kereste dagadtra magát nálunk, de szeretett a Revizornak írni. Ha lejjebb adjuk, az már nem a Revizor, bár mostanság, a lejjebb-adás konjunktúrájában trendi dolog lenne.
De még mindig rejtély, miért volt ilyen sürgős, hogy két vadonatúj kollégium megpróbáljon megbirkózni az irdatlan mennyiségű pályázattal. Egy kiugró, kilencszeres (!) növekedés van a megítélt összegekben (bevallom, a könyv-kollégium listáját nem böngésztem át tüzetesen, de tán még megteszem, hátha tartogat érdekes következtetéseket): a Magyar Teátrumi Társaság havi reklámkiadványa, a Magyar Teátrum című havilap, évente tíz számmal. Napilap formátum, szerény tizenhat oldal, színes műnyomó papír. Aktuális beharangozók, promo-interjúk, gagyi önreklámok azokból a színházakból, amelyek a társasághoz tartoznak. A cikkek egy része MTI-hír, más része a támogatók reklámja (tényleg, ők miért nem fizetnek [eleget]?); a képek egy része rémes, más része szintén, a szerkesztés amatőr, a cikkek nagy része ugyancsak, és az egész tokkal-vonóval a hatvanas évek modernista lapcsinálási törekvéseit idézi. Ön ezt a lapot nyilván nem ismeri, de a kollégium 18 millió forinttal jutalmazza teljesítményüket – ebből 4 milliót az online verzióra adnak, ami megintcsak nem más, mint a print „fölpakolása”, ez ilyen terjedelem esetén jól megfizetett „fölpakolóval” maximum évi 500 ezer forintos költség, már ha megérné egyáltalán. 2011-re ez a lap 2 millió forintot kapott (megjegyzem, ennyiből is megjelent) – ezt kellett most korrigálni, majdnem a tízszeresére emelni.
És erre, kedves L. Simon László, a kollégium magától sosem jött volna rá (mármint arra, hogy ez a dolga). Ezt ők útravalóul kapták – és egyelőre talán nem kaptak olyan útravalót, hogy mely lapoknak nem szabad adni, vagy mely lapoknak kell az ellehetetlenítésig keveset adni, bár erről nincsenek információim. És igen, ezért volt sürgős az átalakítás, ezért volt sürgős, hogy a folyóiratokról már az új kollégium döntsön.
De valamit máris elszúrt. Nincs szempontrendszer, nincs auditálás, nincs visszaszámolás, nincs minőségi mérlegelés – mert idő sincs rá. Újdonsült kurátorai közül többen ezek miatt is igen rosszul érezték magukat, a döntés közben és utána is.
A folyóirat-kollégiumnál most együtt fut versenyt a támogatásért a szakmai folyóirat, az irodalmi folyóirat, a print és az online, az egy-profilú és a több profilú. Csak hasra ütéssel lehet pénzt osztani köztük, ha mégoly becsületes munkára törekszik is a kurátorok többsége, érezvén a felelősséget a defenzívába szorult kultúráért, és annak munkásaiért.
A Magyar Teátrum című újság most lehet boldog – de jó nem lesz. Mert ezt, kedves L. Simon László, még Ön sem tudja elintézni, akármennyi pénzt ad nekik, pedig ezt az átalakítást is milyen frappánsan levezényelte.
Megjegyzem: ezért kár volt.