A még mindig csak a huszonkilencedik esztendejében járó vagabund lengyel írónő a II. világháború el nem feledhető botrányától indulva, három nemzedék – egy család – nőalakjainak mozgatásával képezi le a mai Lengyelország irányvesztését, értékrendjeinek és trendjeinek talmiságát. Az irányvesztés emlékezetvesztés is: mindenki csak a maga generációs élmény- és sorskalickájában verdes.
 Spolarics Andrea |
Csupán a tolókocsiba rogyasztott nagymama, más néven Fásult Nénike motyorászik a háborúról. Aranka – az anya – abból a világból öregszik ki lassan, eltévedten, amelyben ő, az árucikkek közt robotoló eladó is mindössze ember-portéka. A Pici Jégkislány az idősebbeket kinevetve, net- és tévéfüggőként ugróiskolázik a saját parányi terepén, aligha sejtve, milyen keservesen nevetséges ő is. Könnyen meglehet: hármuk közül egyik sem létezik, hiszen ha a nagyi még anno, fiatalon elhunyt (mint azt kommentár és ködkép is valószínűsíti), nem született lánya és unokája sem – s akkor itt a poétikus fantázia az úr, kemény profán tényeivel.
A lengyel profilú történelmi-társadalmi látleletet a Bárka Színház bemutatója számára Kabai Lóránt szerepekkel, szövegrészekkel labdázó átdolgozása pár száz kilométerrel közelebb hozza, s az alapmű megtartott fullánkjai mellé magyar utalások sorának darts-nyilait küldi csatasorba. A Pászt Patrícia fordítása nyomán keletkezett amalgám-dráma betömködi az esetleges „érthetetlenség”, a távoli célzások lyukait, de szuvasítja is a szöveg harapósságát.
 Kardos Róbert és Ónodi Eszter |
Kamondi Zoltán – filmrendező énjét sem tagadva meg, színes mozgókép-foltokat és diszharmonikus, támadó vizuális hullámokat kerítve a tér köré – jól érezte: realisztikus eszközökkel mindössze a darab legbanálisabb rétegéhez férkőzhet közel. Ebben a szférában a vendégművész Ónodi Eszter (Programvezetőnő) televíziós riportercelebként hajszálpontosan, de a korábban bőven látott ilyesfajta paródiákhoz képest újdonság nélkül abszolválja a fontoskodó, önző, megjátszi képernyő-dívát, Kardos Róbert pedig a magát a tényleges alkotás elől válságba ivó-drogozó, nagy dumás Rendező szerepében áll helyt (azzal a ki is aknázott előnnyel, hogy időnként narrátorféleként átsiklik a való világgal kevéssé határos tartományokba is).
Árvai György drótháló és reklámpapír falazatú konténer-térelemei jobbára hatalmas szeméttárolóként hatnak. A műanyag reklámzacskókba tömködött hulladék és felesleg úgy borítja a zugokat, hogy az egyik szereplő – az elhízott Edina alakjába a tartózkodó színészi jelenlét ellenére vagy miatt bele nem rázódó Ilyés Róbert – ebből a resztli-hantból elevenedik meg. Becketti látvány, utalással arra, hogy a játszmában csak egy biztos: a vége, ám a nagy közös játszma mindenki számára egyéni módon ér véget.
 Varjú Olga. Fotó: Puskel Zsolt – PORT.hu |
A tévés álparádéhoz képest lentebbi szinten vegetáló közreműködők korrekten, azonban a szürrealisztikus tragikomédia közegétől messzire vetődve dolgoznak. Szorcsik Kriszta mamókamímelése komoly teher lehet a színésznőnek is – visszafiatalodása szép (ez bábeltorony-rokkantkocsiból, óriási lakás-romhalmazból: a lebombázott életből kikelve történik). Varjú Olga erotikus-macskás kifáradtsága, Spolarics Andrea koravénen kotnyeles bakfissága is mindvégig a stíluskeresés, olykor a stíluszavar jeleivel kommunikál.
Mert ki lehet ugyan kotorni több köbméternyi reklámújság-gyüredékből a Nincskegyed nőmagazin régi példányát, megfejtett keresztrejtvénnyel – jaj, de jó, legalább ezt sem nekünk kell kitöltenünk! –, ezek a mozdulatok mégis erőltetetten utalnak a lét hajléktalanjainak kukabúvárkodására, s a telinek mondott üres lábosba bámulás, a „tipikusan magyar” étel dicsérése/szapulása sem képes súlyos nélkülözésként, vagy legalább a táplálkozás igénytelenségeként szimbolizálódni. Nem szervesül egyikük beszédébe sem – nem nyer új nyelvi, grammatikai dimenziókat –, hogy sok esetben tagadószóval spékelve, fonákjukról formalizálják kopottas állításaikat. (Ilyés például egy egzotikus táj behemót leporellóját nézegeti belefeledkezve, az „ide nem utaztam, ezt nem láttam” büszkélkedő eufóriáját inkább viccnek, mint reális veszteségnek, jelképesen felnöveszthető bánatnak hagyva.)
Kamondi rendezése az elgondolás eszességéből, koncepciózusságából csak részben vált az előadás komplex működésének megszervezésébe. A sok maradék, töredék, hulladék, roncsalék civilizációs szenny, a fogyasztói társadalom, a memória-kieséses jelen felkotort avarja közepette az avantgárd címmel pántlikázott Lángoló kerékpár lényegének legtisztább tolmácsolója a valóban világtalan fiatal nő, Keskeny Anita, aki a tévéstúdióba berángatott vak lányt, Mónikát szólaltatja meg. Nem játssza: tagolt kiejtéssel elbeszéli. Ruhája is mintha inkább a sajátja lenne, s nem Szűcs Edit – szintén és joggal turkálós hatású – jelmezeinek egyike. Egyetlen lépést tenni is nehezére esik a fehér bot, kitapogatás, segítő kéz nélkül. S mégis az ő legszemélyesebb veszteség-méltósága árulja el a legtöbbet az endgame-ről: a többi figura kissé modorosan-művésziesen már utána jár a játszma végének, Mónika – és ez a súlyosabb tény – pőre emberségében előtte.