Molnár Ildikó

A Jelentés az Akadémiának, amit most Molnár Ildikó előadásában láthatunk Óbudán, egy hajdan szebb napokat látott majomról szól, akit az emberek megtanítottak munkája értelmére; ergo, a fali ászkák példájából kiindulva, tekintsük úgy, hogy ezzel ki is irtották belőle a majmot. Hogy az emberré válás folyamata mennyire dicsőséges, avagy inkább destruktív metamorfózis, az már ez utóbbi műnek lett központi kérdése. A közismert Gregor Samsával ellentétben, a Jelentés… Rőt Pétere nem állattá, hanem emberré változik, de lényegi különbségről mégsem beszélhetünk: emberré válni kafkai szempontból, ha lehetséges, akkor még a férgesülésnél is undorítóbb. 

A majom sorsa Kafka elbeszélésében a klasszikus Pygmalion-narratívát követi: az ember megtalálja, majd saját képére formálja az állatot. A posztdarwinista szatíra szerint a csimpánz pár év alatt kikupálódik, kvázi elvégez egy gyorstalpaló evolúciós kurzust. Végül eléri egy „átlagos műveltségű európai ember színvonalát” – és ez az a pont, ahol a közönség találkozik vele. Csak hogy értsük, mennyire viszonyul Kafka pozitívan az emberiséghez történő humánus odaforduláshoz, amennyiben felkarolja azokat, akik szerinte nála alacsonyabb szinten vannak, lássuk mit írt a nevelésről naplójában: „A nevelés mint a nagyok összeesküvése. Saját szűk házunkba vonjuk a szabadon tombolókat olyan látszatok keltésével, amelyekben mi is hiszünk, de nem az előre meghatározott értelemben.”

 

Az állatos Pygmalion-történetek többnyire más szerzők esetében is az állatok pártját fogják az emberrel szemben, és nagyrészt az derül ki a kísérletekből, hogy az emberré válás tulajdonképpen istenkísértés. Bulgakov Kutyaszív című kisregényében a történet enyhe frankeinsteini tónust is kap, a kutya pedig emberi szerveket. A Pygmalion-effektus tehát terrorisztikus módszerekkel próbál sikereket elérni nevelése tárgyán, a tárgy azonban később alkotója ellen fordul: kommunista lesz, és erősen iszik. Terrorral végül semmiféle sikert nem lehet elérni a kutyán, a tudomány kudarcot vall, és be kell látnia: tökéletlen ahhoz, hogy embert tudjon teremteni. A Majomábécében Merle egy csimpánzlány örökbefogadásának és emberi nevelésének határairól, szomorú következményeiről beszél, miközben elismeri, hogy a csimpánzzal szemben inkább az ember viselkedett állatias módon. 

Kafka mindkét példánál korábbi szatírája nem tekinti istenkísértésnek a beszélő majom jelenségét, inkább afelől vannak kétségei, hogy beszélhetünk-e ezen tanulási folyamat esetében fejlődésről. A majom emberré válásának döntő mozzanata például nem a beszéd megtanulása lesz, hanem az alkohol fogyasztásának képessége. Kafka véletlenül sem használja negatív értelemben az állatias jelzőt: épp ellenkezőleg, az eredendő szabadság az állati léthez társul, amit a majom nevelődése kezdetén elveszít. Hogy megértsük miért, ahhoz elég felidéznünk Kafka korábban idézett nevelés-fogalmát a naplójából. Ha jobban belegondolunk, a majom nem is fut be különösebb karriert azzal, hogy eljut egy átlagos európai polgár értelmi szintjére. Ez a gyorsan behozható előny Kafkánál inkább az emberiségről árul el valamit.

A Jelentés… kiválóan alkalmas monodrámának, akár az Egy őrült naplója vagy a Szókratész védőbeszéde, lévén hogy nem kifejezetten hosszú, és egyetlen ember, ez esetben félig-meddig majom, drámai monológja. Ennek dacára nálunk az imént említett két szöveg sokkal megszokottabb ebben a műfajban, így eleve üdítően hat most a változatosság. 

A játékot tekintve döntő kérdés, hogy Rőt Péter mennyire emlékeztessen egy majomra; további idekapcsolódó és fontos részletkérdés, hogy mennyire szükséges elmaszkírozni. Találunk német előadásokat, ahol Rőt tökéletesen majomszerű, és erre a színészi átlényegülésen túl némi ragasztott testszőrzet is rásegít. Ahhoz, hogy a nézők – akiket mint az Akadémia tagjait szólítja meg a majom a pulpitusról – kellő mértékben szembesülhessenek a velük egyformán művelt, majomszerű tükörképükkel, mindenképpen ez tűnik a járhatóbb útnak. 

Molnár Ildikó másik, bár kétségtelenül érdekes utat választ. Neki elsősorban nem a fajokkal, hanem a nemekkel való játéka sokkoló: férfiruhában tökéletes androgünné alakul, és az innen származó különös ereje tartja fenn figyelmünket. Ellenben a majomszerűségre utaló gesztusai kellemetlenül direktek, például banánt kínál a közönség egyes tagjainak, olykor leguggol, végül csimpánz létére gorilla-szerűen veri a mellét, de az állati vadságból és őrületből nemigen mutat semmit. Ő már a tökéletesen domesztikált, helyét mégsem lelő embert kelti életre. Ha a majomszerű gesztusok nem volnának ennyire esetlenek, nem is megformálásukban, hanem inkább rendezői megtervezettségükben, akkor jobban tudnánk értékelni a majomtalanító játékmódból származó előnyöket. Hiszen Kafka társadalomkritikája sem kizárólag az állatokon elkövetett erőszakot tematizálja. A majom nyilvánvaló és könnyen érthető, sokrétű metafora, ahol inkább az a lényeg, hogy a társadalom a másságot javítani akarja és a saját képére formálni, mivel abból a téves előfeltevésből indul ki, hogy a másiknál valamivel jobb minőséget képvisel.

A fotókat készítette: Szilágyi Lenke

Rendezésében Upor Péter minden tekintetben a hiperminimalizmus mellett döntött. Hálásak vagyunk neki azért, mert nem próbált majmot maszkírozni a színészéből. Az eszköztelenség mellett is akad azonban néhány felesleges tárgy a színpadon, közülük egyedül talán a szónoki állványnak van jelentősége. Molnár Ildikó ugyanis szónokol nekünk, előadást tart. Van is egy új színházi műfaj, amelynek az előadás tudtán kívül a fiktív verzióját adja. Ez a lecture performance (két híresebb példa: Joseph Beuys, William Kentridge), ahol az alkotó tudományos előadását nevezik színházi előadásnak, mármint a „lekcsört” „performansznak”, magyarul mindkettőt „csak” előadásnak hívjuk. Kafka műve is tulajdonképpen egy lecture (igaz, hogy fiktív), és ezt hangsúlyozza az állvány. De az már felesleges gesztus, hogy amikor Molnár Ildikó kéznyújtásról beszél, akkor kezet is nyújt a közönségnek és így tovább, szavait a rendezés folyamatosan „lefordítja”. Ezzel semmiféle többletet nem ad a játékhoz, inkább kissé amatőrnek érezzük, túlságosan könnyen adódónak az elsőre eszünkbe jutó megoldást.

Elsősorban az előadás pimaszságát hiányoltam. Ha az udvarias és tisztelettudó szónok nem is, de maga a mű mégiscsak igen élesen fogalmaz, és ebbe tökéletesen beleférne, hogy ha a majom azt állítja, letolja a nadrágját, akkor ezt meg is tegye annak rendje és módja szerint, ne csak úgy tegyen, mintha. Pláne, amikor egyébként minden mást közvetlenül végrehajt, akkor furcsán hat ez a hirtelen szégyenlősség. A kifinomultság, a kimódoltság, ami a szónoki szöveg retorikáját is jellemzi, nagyban meghatározza a játékmódot is, amit végül kissé egysíkúvá és kiszámíthatóvá lesz.