Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A MI KIS VÁROSUNK

Albert Camus: A pestis / Vígszínház, Házi Színpad
2012. jan. 1.
Látszólag színház- és színészellenes adaptációt készített Francis Huster az 1947-ben megjelent regényremekből. A monodráma előadójának sokszor azt is be kell mondania, mely szereplő szavát hallatja. S mégis: A pestis színészdiadal, igazi színház. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.
Hegedűs D. Géza
Hegedűs D. Géza
A jelen változat természetesen számos vonatkozásban eltér a kiváló mestereknél iskolázódott, sokoldalú francia filmes és színházi ember legfőképp önmaga számára megformált, a ziccereket és bravúrokat módjával (elsősorban az alakváltogatásban) kereső szövegkönyvétől. Eltér akár csupán azáltal is, hogy a hazai előadásban két fordítás fonódik egymásba: a regényt magyarra ültető Győry János munkája, valamint a Párizsban élő Márton László író Hegedűs D. Géza asztalára letett drámafordítása. Meglepve tapasztalhatjuk, hogy a kétszázötven oldal terjedelmű epikai alkotásból mennyi mindent képes átmenteni a feldolgozás, noha Francis Huster nem a cselekmény követésének motivikus extenzitására, hanem a címből kibomló szimbolika intenzitásának átadására és mindenkori értelmezhetőségére törekedett. 
Albert Camus a II. világháború alatt, 1941–1942 folyamán az algériai Oranban élt (és keményen dolgozott egyik fő művén, a Sziszüphosz mítoszán), ahol akkor súlyos tífuszjárvány dühöngött. Ez az élmény az egyik alapja a lazán datálva Kr. u. 194-re helyezett orani pestis dokumentárisan is mellbevágó látomásának. A betegséget terjesztő, döglődve vérző patkányok megjelenésének félvállról vétele, az illetékesek késve és rosszul szervezetten megtett első védekező lépései, kommunikációs képmutatása, az elharapózó kór szörnyű tombolása, az általános emberi és civilizációs pusztulás fiziológiailag, fizikailag is taszító látványa egyre tömöttebben veszi fel a saját maga által is támasztott rémséges veszedelmekkel időben és hathatósan szembefordulni képtelen lakosság, tágabban az emberiség morális és logisztikai csődjének tartalmait. 

Hegedűs D. Géza és Márkos Albert
Hegedűs D. Géza és Márkos Albert
A pestist a patkányok hangsúlyos jelenléte miatt nemegyszer sorolják az abszurd irodalom ún. féregmotívumát alkalmazó művek közé – de akár a Dömötör András rendezését követő nézőnek is módja nyílik meggyőződni arról: nem abszurd képlettel szembesül. A széthullás- és megsemmisülés-stádium szenvedélyesen közvetített valóságként hat, amelyben a gonosz erőit nem a csekély számú hétköznapi hősök és mártírok győzik le, hanem magának a járványnak az átmeneti kifáradása, a gyógyulásnak értelmezett lappangás.

Hegedűs D. Géza lehengerlő emberi-művészi hitelességgel vállalja, hogy a monológ az ő számára személyes reprezentáció, kritikai világszemléletének és humánus hitvallásának transzparens kifejezése, s éppen ezért a kordában tartott pátosz sem hiányozhat belőle. E kiállás azonban szerves része a kaleidoszkopikusan szemszög-váltogató regénytömörítés minden ízében színszerű tolmácsolásának. Az egész estét átjáró osztatlan, de regulázott színészi lendületesség, a tónusban-dallamban sokhúrú artikuláció az első állattetemek láttán is lustának maradó házmestertől „a mi kis városunk” több tucatnyi – ott lakó vagy épp ott időző – polgáráig mindenkit miniportré-szerűen villant fel, szólaltat meg. Analizáló-feltérképező alakításával a színművész eljátssza a várost is, „ahol se galambok, se fák, se kertek”, ahol „polgártársaink sokat dolgoznak, de mindig csak azért, hogy meggazdagodjanak”, „a beteg bizony egyedül van”, és „érthető, milyen kényelmetlen lehet még a modern halál is, ha ilyen kietlen tájon lepi meg az embert”.
A képeket készítette: Puskel Zsolt. Forrás: port.hu
Fotó: Puskel Zsolt – PORT.hu
Dömötör András rendezése valamennyi törekvésével a színt folyamatosan bejáró Hegedűsnek nyit utakat, teret. A tépelődő ember peripatetikus útja, állandó indulása-megállása-fordulása ez, mely technikailag kedvez a sokszori, oda-vissza alakcseréknek, „ön”-dialógusoknak. Néha iskolásan is segédkezne a rendező – például semmi szükség a regény Defoe-mottójának („Valamilyen bebörtönzést másfajta bebörtönzéssel ábrázolni éppoly ésszerű, mint bármilyen valóban létezőt valamilyen nem létezővel”) didaktikus kivetítésére. Az előadás ál-tétova indítása is mesterkélt kissé, erre-arra találunk logikátlan húzásokat – mindez azonban mellékes Hegedűs D. Géza az erkölcsi-esztétikai izgalmat, szolidaritást mindvégig fenntartó színészi regnálásához képest (még az a „krimi” is él a szövegfolyamban, amelyre csak a végén derül fény: valójában ki beszél a húsznál is több beszéltetett helyett).  
Márkos Albert zeneszerző közreműködése csellón: a verbális effekteket hol tovább atomizáló, hol nagy szerkezetekbe muzsikáló, részben színészi szereplés. Kissé esetleges, mikor változtat helyet, mikor viszonoz pillantást Márkos. Egészében ő is – együtt Hegedűs D. Gézával – a mű test- és lélekközelségét – korközelségét – teszi súlyosabbá. A kikerülhetetlent, amely minket, nézőket is beterít, végiggondolásra indít. Horgas Péter produkciós munkatárs – vagy valaki más a Camus-premier létrehozói közül – a majdnem üres, fényekkel megkapart játszóhely padlójára szabálytalanul elszórt, rácsos hajólámpákat vetett, melyek fehéres színük ellenére, hosszú zsinórfarkukkal patkányokként hevernek. 
Jól gondolja befejezésül doktor Rieux, aki a legtöbbet tette a pestis megfékezésére, hogy – és itt a mű csodálatos utolsó mondatából egy elkerülhetetlenül hosszabb idézetnek kell állnia – „a pestis bacilusa sohasem pusztul el, sem el nem tűnik, mert évtizedeken át szunnyadhat a bútorokban és a fehérneműben, türelmesen várakozik a szobákban, a pincékben, a bőröndökben, a zsebkendőkben és a limlomokban, s hogy eljő tán a nap, amikor a pestis, az emberek szerencsétlenségére és okulására, felébreszti majd patkányait, és elküldi őket, hogy egy boldog városban leljék halálukat”.
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek