Illyés Gyula az Egy mondat a zsarnokságról soraiban szükségképp többször is él a rácsmotívummal, a teljes szabadságfosztottság alapszimbólumaként. „…hol zsarnokság van, / ott zsarnokság van, // nemcsak a rács-szilárdan / fölrakott arcvonásban / s e rácsban már szótlan / vergődő jajsikolyban” – írja; majd utóbb, annyi egyéb mellett, „az égig érő rácsban” is magát a zsarnokságot látja.
Vereckei Rita díszlete az Új Színház Don Carlos-előadásához összetett jelképként, formaként alkalmazza a rácsot. A keresztléces, gördíthető oszlopok egymáshoz feszülve termet, folyosót, teret, várat hoznak létre, lehetőséget nyújtanak szellősebb elhelyezésre is – akár mint egy rózsalugas falazata –, egy oldaluk asszociáltathat a gyóntatófülkére. És így tovább. Áttört ácsolmányok, mégis áttörhetetlenek. Az előadás végére a magasból érkező kiegészítő díszletpótlások (akasztott emberek sorát lógatva a térbe) fölöslegesen lazítják fel a hatalmi udvaroncok által gyorsan, szakszerűen, fenyegetően kezelt egységek rácsozott, külső és belső világítással bőségesen árnyalt-árnyékolt tömlöcös tömbjeit.
Bagó Bertalan rendezése célirányos megoldások és zavaró feleslegek között mozogva közepes hatásfokú alakításokat hív elő a színészekből. A Vas István-fordítások talán legszebbikében megszólaló szöveg a cselekmény- és kapcsolat-egyszerűsítő dramaturgiai munka (Hársing Hilda) ellenére (vagy éppen azért) sem biztosítja a drámatörténet egyik legnagyobb szabású szabadsághimnuszának gond nélküli megértését.
 Földes Eszter, Gáspár Sándor |
Miféle társadalmi-történelmi konfliktusok tépázzák II. Fülöp birodalmát, miként fonódik össze a családi és személyes érintettség a nagypolitikával, az otthoni – a Madrid közeli Aranjuezben tapasztalható – érzelmi, tekintélyi és egyéb ziláltság a messzibb föld, Flandria készülődő forradalmával, s a kettő között miért a címszereplő a kapocs? Mire vezet a totális őszintétlenség és a totális őszinteség, mire a csűrcsavar kommunikáció és a szóképekben taktikázó retorika, mire a parttalan elhivatottság tévképzete és a halogatott cselekvés? Minderre csupán töredezett válaszokat kapunk. Be kell érnünk azzal, hogy „hol zsarnokság van, ott zsarnokság van”, és mert „mindenki szem a láncban”, a szabadságvágy legizzóbb szervezkedései mind elbuknak az önmagának is ártó uralkodó vak diplomáciáján és a nála is erősebb európai (világi és egyházi) tekintélyek ridegen érvényesített akaratán, meg a kisszerű magánemberi reakciókon.
Szabadságdráma a szerelmi drámában, szerelmi dráma a szabadságdrámában: az arányok megtalálása kevéssé sikerült, a premier felforrósodó replikák és kihűlt diskurzusok váltakozásán haladt előre. Földes Eszter (Erzsébet) decens királynéi jelenség, de semmit sem mutat a sugárzó fiatal nőből, akit a szerelem Don Carloshoz kötött, mégis a trónörökös atyja, Fülöp spanyol király vette nőül, természetesen tovább élezve ezzel szülő és gyermek nemzedéki konfliktusát. Pokorny Lia Eboli hercegnőjének (a király szeretője, de Carlosba szerelmes) szintén csak a szerep egy vetületét (a kései bűnbánatot) sikerült kidolgoznia.
A Don Carlos azonban inkább férfiak tragédiája. Az epizodisták egy részének ténykedését fedje homály; viszont Vass György (Domingo, a király gyóntatóatyja), Almási Sándor (Alba herceg) és főleg Szegezdi Róbert m.v. (Lerma gróf, a testőrség parancsnoka) megfelelő szerepvázlattal állja meg a helyét a praktikák és segítő szándékok olykor némi iróniát engedő mozgásterében, amelyben a hatalmi arroganciák abszurdumai még a fő arrogánsokat is képesek meglepni.
 Pokorny Lia, Földes Eszter. Fotó: Puskel Zsolt – PORT.hu |
Sokkal problematikusabb, féloldalasabb a vezető színészek játéka. Gáspár Sándor elemezve, vesézve, nagy gonddal közelíti Fülöpöt, egyedi jellemanatómiát és beszédtempót alkot számára, az idegösszeroppanás és a túltengő tettvágy pólusait is belakja – de (rendezői késztetésre?) néha (és egy alkalommal különösen feszélyező módon) ledobja e köntöst, más, stílusidegen szellemi-érzelmi égtájra vetődik. Cserhalmi György m.v. (Posa márki) mintha önmaga korábbi ars poeticáján élcelődve a „lefúrt lábú színészetre” esküdne: szerkesztett tirádákban, katonás helyben-fordulatokba préselődve közli eszményeit, elképzeléseit és kötődéseit, melyeket talán ő maga sem lát át, oly kuszáltak, elméretezettek, végzetes következményeket magukba zárók. A sok korfestő barna, fekete jelmez koloritját megtörve Vereckei Ritától ő kapott világos felöltőt – de hogy világló jellem-e Posa, vagy sem, az rejtély.
Bagó Bertalan tudta, értelmezése mi ellen veszi fel a küzdelmet, ám nem tudható, hogy az alakok közül kikkel merre indul. Nagy Péter m.v. figurálisan két korosztállyal „idébb” állomásozik, mint barátja, a márki, s ellenlábasa, a király. Ő minden tekintetben egy fiatalabb ország varkocsos romantikusa. Fiók-Hamlet, merő hév – öt felvonás helyett egyelőre kettő és félhez elegendő művészi érettséggel, túlmozgásokban jelentkező tanácstalansággal. Derzsi János (Főinkvizítor) a saját, mindenképp méltányolható erkölcsi és stiláris modelljét olykor indokolatlanul felrúgó rendezés egyik áldozata, mert bármennyire hatásos az élemedett-elpusztíthatatlan bohóc-hóhér pap a háta mögött gunyoros-szolgaian gesztikuláló famulusokkal, nem illik a képbe.
Kép voltaképp nincs is. Ráma van; keret. Rács.