Ha török származású német filmrendezőre kell gondolnunk, sokunk fejében egyből Fatih Akin neve ötlik fel. Az Almanya – a török Paradicsom című film láttán azonban erős késztetést érzünk majd egy újabb egzotikus név megjegyzésére: Yasemin Samdereli. A Németországban született török származású fiatal rendezőnő húgával, Nesrinnel, közösen jegyzi a film forgatókönyvét, melyben ügyes írói fogást alkalmaztak, hogy a filmet meghatározó nosztalgiát végig távol tartsák a „rózsaszínben csöpögő” csapdától, és megőrizzék azon a szűk mezsgyén, melyet olyan jelzők jellemeznek, mint az élénk, a vidám, a szívbemarkoló.

Ennek érdekében a film központi figurájának a hat éves unokát, Cenket (Rafael Koussouris) teszik meg, akinek az édesapja, Ali (Denis Moschitto) már Németországban született – gyomra éppen ezért nem is tűri nagyon a török fűszerességet -, édesanyja pedig egy gyönyörű, szőke, ízig-vérig német nő, Gabi (Petra Schmidt-Schaller). A kisfiú az, aki egy nap fontos, sőt drámai kérdéssel szembesül az iskolában: De hát mi vagyok én valójában – német vagy török? Bár a kisfiú tisztában van azzal, hogy a nagyszülei Anatóliából jöttek – mely az iskolai térképen még rajta sincs -, mégis nagyobb eséllyel pályázhatna a német futballválogatott egyik posztjára, mint a törökére. Az etnikai identitás problematikája, ha úgy tetszik, nagyon szimplán, mégis húsbavágóan jelentkezik, ráadásul a film alkotói nem felejtették ki a legfontosabb fűszert sem, a humort sem.

A probléma megoldására a nagypapa, Hüseyin Yilmaz (Vedat Erincin), aki 1964-ben érkezett egymillió-egyedik Gastarbeiter-ként, azaz vendégmunkásként Németországba, egy meglehetősen abszurd ötlettel áll elő: utazzon az egész család Törökországba, szülőfalujukba, ahol megvette az egykori házat és töltsék együtt a nyári vakációt. Így veszi kezdetét a családi odüsszeia, melynek célja felfedezni a múltat, a gyökereket, az identitás eredetét, megismerni saját török örökségüket. 

A hosszú út – a reptéren való várakozás, a családot összezáró kisbuszon utazás – remek alkalmat teremt a mesélésre, a visszaemlékezésre: útközben jól kirajzolódnak a két kultúra, a török és a német közötti különbségek. A családi anekdoták a kisfiúnak szólnak, akinek a színes képzeletében megelevenednek a történetek. A nosztalgikus múlt gyermeki rácsodálkozással és naivitással párosul, melynek könnyed, játékos hangulata az egész filmre hatással van. 

A gyermeki képzelet és a megtörtént múlt képi összekapcsolása – a visszaemlékezések a kisfiú fantáziájában válnak láthatóvá a néző számára – remek alkalmat teremt a filmbeli önreflexióra (például amikor a kisfiú nem érti, miért beszélnek a nagyszülei törökül az elmesélt múltban), mellyel az alkotók még pikánsabbá teszik filmjüket. 

Talán az elbeszélés eme sűrű rétegzettségében, az idősíkok, a valóság és képzelet egymásba játszásában jelenik – és amennyiben szándékos volt az alkotók részéről – és ragadható meg a globalizációval egyre rohamosabban terjedő és jelenlevő „multikulti”, az etnikai sokszínűség, akár egy családon, netán egy emberen belül is. 

Jelenleg három és fél milliósra tehető a török populáció Németországban, s a film tanúsága szerint a politika is próbál ennek a helyzetnek megfelelni. A „Németország köszönetet mond”-napon hangzik el a nagypapa tömören fogalmazó mondata: „Néha nehéz volt, néha jó, de most boldog vagyok.” Hiszen ahogy a vége főcím előtt is olvasható: „munkaerőt hívtunk, emberek jöttek”. De nem csak ezekkel az okos mondatok zárul a film, hálistennek. Az utolsó képkockán mindenki együtt van: a szülők jelenkori és gyermekkori énjei, halottak és élők mind együtt piknikeznek az impozáns anatóliai tájban. 

Az a könnyedség és báj, ami az egész filmet belengi, Giuseppe Tornatore Cinema paradisóját jutatta eszembe. Míg a ’88-as olasz klasszikus a film, pontosabban a mozi szeretetéről zengett keserédes megemlékezést egy kisfiú szubjektív tekintetén keresztül, addig német társa a kulturális, vallási, etnikai sokszínűséget veszi témájául, hogy a gyermeki nézőpont előítélet-mentes tekintetét újrahasználva ezt is hasonló hangulatban jelenítse meg.