Sas Tamás hazai viszonyok között kiemelkedő nézettséget produkáló, de rendre negatív kritikákkal megszórt zsánerpróbálkozásai csak nagyvásznon nézve tűnnek kirívóan gyatrának, kiváltképp, ha a Szinglik éjszakájával egy időben a szomszédos teremben mondjuk a saját műfajában amúgy nem különösebben átütő A csajok háborúja pereg. 

Ellenben a nemlétező dramaturgia, a lejárt szavatosságú humorbonbonok és – az S.O.S. Love! – Az egymillió dolláros megbízás esetében – az immár szintén lejárt szavatosságú amerikai B-film színészek fel sem tűnnének, ha az ezeket felmutató műalkotás egy olyan olcsó műfajfilmekre szakosodott gyártó-forgalmazó katalógusából került volna elő, mint a Mill Creek (Ernest-sorozat) vagy az Artist View Entertainment (Diáklányok és a pokolfajzat). Miközben a hazai tévécsatornák szakmányban importálják és sugározzák a lassan már kanonizálódó Asylum stúdió filmjeit (mint például a Gyilkos cápa vs. óriáspolip vagy a Titanic 2), valami megmagyarázhatatlan okból a megformáltságukban az olcsó trashfilmek jellegzetességeit mutató itthoni produkciók készítői továbbra is a hollywoodi fősodor ellen küldik harcba munkáikat. Önként kiprovokálva a felesleges összehasonlítgatást, ezúttal ráadásul 3D-ben.

A formai kísérletekre épülő szerzői filmjei (Presszó, Szerelemtől sújtva) mellett Sas az elmúlt másfél évtizedben visszás eredményekkel dolgozott a magyar mainstream mozi megteremtésén. Habár a leginkább a Jazz+Az reklámfilmjeként leírható Kalózok utáni Rosszfiúk, függetlenül attól, hogy a használt zsánersémát korántsem működtette kifogástalanul, még izgalmas társadalmi tabukat is feszegetett (lásd az egyenruhában masírozó, féllegális erőszakszervezet váteszét), az Apám beájulnával és az S.O.S szerelem!-mel egyértelműsített elmozdulás a könnyű-könnyedebb műfajok felé egyben a rendező körüli diskurzust is elindította a kortársak közül Uwe Boll vagy hazai pályán Gát György körül is tapasztalható negatív kultusz (értsd: olyan rossz, hogy már jó) irányába. A frissen mozikba került S.O.S. Love! ugyan még nem éri el azt a pontot, ahol az alkotó már nyíltan kiszolgálja „rajongóit” – önirónia vagy önreflexió még nyomokban sem lelhető fel benne –, de ezen a vonalon számos szempontból komoly előrelépést jelent.

Ezek közül a legfontosabb a marketingstratégia és a termék viszonya: az S.O.S. Love! ugyan nem igényli az előzmény alapos ismeretét (a félmondatos utalás az S.O.S. szerelem!-re csupán Csányi Sándor figurájának hiányát magyarázza), mégiscsak egy korábbi sikerre épít, ráadásul egy merész vállalással a nemzetközi piacot is megcélozza – ebből az ambícióból egyébként a hazai néző elsősorban a pocsék magyar utószinkront fogja érzékelni. 

A cselekmény ennek megfelelően alá is rendelődik a Hollywoodból ellesett sequel-logikának: az első részben megismert randiguru-cég alkalmazottjai a magasabb tétek jegyében Los Angeles-ben csetlenek-botlanak (lásd még az idei termésből például a New Yorkba szakadt Hupikék törpikéket), a kivitelezés szépséghibája csupán annyi, hogy a játékidő kb. felénél a mieink haza is jönnek, az Angyalok városában hagyva és el is felejtve a promócióban nagy dérrel-dúrral beharangozott Billy Zane-t és Daryl Hannah-t, elvarratlanul fityegő történetszálaikkal együtt. A hervadt nyugati sztárok szerepeltetéséhez hasonló módon kerül kihasználásra a szintén jelentős reklámértékkel bíró 3D is: az S.O.S Love!-ban nyoma sincs a Presszó és a Szerelemtől sújtva formai kreativitásának, a kezdettől fogva elhibázott koncepció – mit keres a vizuális attrakciót hangsúlyozó technika egy olyan, főképp verbális humorra épülő műfajban, mint a romkom? – végül a vászonból kilógó motorháztetőkkel és hevenyészett tábortüzekkel jut el az önparódiáig.

A trashfilm egyik alapvető ismérve, hogy miközben minden esetben közismert és jól bejáratott tömegfilmes sémákra épít, az agresszív kampány által beígért, vagy a választott műfajból fakadó attrakciós elemeket végül csak jelzésértékűen prezentálja, így kap a néző ufóinvázió helyett damilon belógatott poháralátéteket és így tűnik el Billy Zane néhány percnyi szereplés után az S.O.S. Love!-ból. Ez a stratégia nem pusztán a költségvetéshez kötődő elemekben érvényesül, hanem a történetszövésben is: egy adott műfaj kötelező tartozékai (bizonyos fordulatok, dramaturgiai ív) csak legszimplább formájukban vannak jelen, az elbeszélés koherenciáját biztosító ok-okozatiság vagy bármiféle egyéb logika háttérbe szorul (akiket egymásnak szántak, akkor is egymás karjaiban kötnek ki, ha ezt amúgy a műfaji követelményeken kívül semmi egyéb nem indokolja). Az alacsony költségvetéssel dolgozó tömegfilm-gyárak általában azért jutnak a látvány és az elbeszélés totális redukciójáig, mert a lehető legkisebb befektetéssel próbálják ugyanazokat a hatáselemeket produkálni, mint a decens büdzséből dolgozó nagyobb társaik; de magyar viszonylatban a szponzorok tolakodó jelenléte tovább bonyolítja ezt az egyenletet.

Az S.O.S. Love!-ban a termékelhelyezés a korábbi Sas-filmekben is figyelemre méltó módszerei elérik az abszurd határát: mivel egyes jelenetekben akár négy-öt hivalkodó márkanév is könnyedén felfedezhető, a „szponzorspotting” az aktív, azonosulásra alkalmas karakterek híján távolságtartó iróniával terhelt befogadás egyik alappillére lehet. De a különböző logók feltűnése nem önmagában válik elidegenítő elemmé, hanem azáltal, hogy a cselekményvezetés teljes egészében alárendelődik a reklámozni kívánt márkajeleknek. Jobb esetben csak néhány beállítás, rosszabb esetben egész jelenetek épülnek egy-egy szponzor bemutatására, melyek ezen kívül nem rendelkeznek semmilyen egyéb dramaturgiai funkcióval, vagy ha igen – mint itt a románc beteljesülését jelző motorcsónak-reklámfilm – akkor indokolatlan hosszukkal roncsolják az amúgy sem túl feszesre szabott szerkezetet. Az S.O.S. Love! leggyengébb pillanataiban már csak üres hordozó, amely jelzésértékű karaktereivel, bántóan elnagyolt motivációs hálójával és hátborzongató humorával („not hungry, Hungary!”) képtelen teljesíteni egy romantikus komédia minimális vállalásait, cserébe viszont gondolatvírusokként terjeszti parazitaként rátapadt finanszírozóinak hírét.

Míg az elmúlt évek cizelláltabb magyar zsánerkísérletei (Utolér, A vizsga, Poligamy és társaik) a minél frappánsabb és kidolgozottabb forgatókönyvben keresték az üdvösséget, az S.O.S. Love! és előzményei más utat járnak, függetlenül attól, hogy alapötleteik – színjátékokon alapuló randiszervíz vagy akár szinglikre szabott bűnügyi vígjáték – önmagukban nem érdektelenek. A kíméletlen egyszerűsítésekre, majd a kritikus tömeg elérése után már saját kultuszára építő trashesztétika öntudatlan meghonosításra a hazai filmszínházakban esetenként fájdalmasan szórakoztató törekvés, de egyúttal értelmetlen is. Ha a  következő hónapokban valamelyik forgalmazó a mindig remek Rachel Goldenberg A hercegnő és a póni című straight-to-dvd családi giccsének mozipremierjével lepné meg a nagyérdeműt, a gesztus legjobb esetben is téves ítéletekből fakadó rendszerhibának minősülne: az S.O.S. Love!-val pontosan ez történt.

 

Vö. Gyárfás Dóra: A közönség sem hülye