Nem meglepő, ami történt – még ha hat is a meglepetés erejével. Tarlós István, Budapest főpolgármestere december 14-én kiadott közleményén föltehetően erősen dolgozott néhány ember, az eredmény mégis elég csekély. „Sajnálattal vettem tudomásul, hogy Csurka István úr többszöri kérésem és ezt követő nyilvános felhívásom ellenére is újólag az európai politikai kultúrával összeegyeztethetetlen módon nyilatkozik meg lapjában. Ezért – bár azt nem ellenzem, hogy Csurka István sikeres drámáit műsorára tűzze – de felkérem Dörner György urat, az Új Színház kijelölt igazgatóját, hogy Csurka István urat színházában ne alkalmazza.”

Tarlós István

Mit is mond a főpolgármester? Hogy felhívta Csurkát néhányszor telefonon, és megkérte, ha már antiszemita, legalább ne hangoztassa. Aztán – mivel Csurka makacsul nyomta ugyanazt a rizsát, amellyel már több mint húsz éve eteti híveit – nyilvánosan is felszólította ugyanerre. Ne tévedjünk: Tarlósnak nem az (volt) a baja Csurkával, hogy antiszemita, hanem az, hogy ez látszik és hallatszik.

Dörner pályázatát – mint magából az irományból is kiderül – Csurka írta. Övé itt a szellemi termék – már ha annak nevezzük. Minden szalonképtelenségével, hamisságával, ostobaságával és a mai magyar színházban való járatlanságával együtt. Ő szerepel benne intendánsként, valamint Dörner – és a megpályázott Hátország Színház – szellemi atyjaként. Ha Tarlós kiveszi őt a pályázatból – magában is kérdés, hogy van-e joga egy nyertesnek hirdetett pályázaton több változást is végrehajtatni –, mi marad?

Igaz, ezt a pályázatot még az ág is húzza. Ha valaki most végigolvasná, azt látná, hogy nagyjából a hetven százaléka elenyészett az elmúlt hónapok eseményeiben. A szerzők java része letiltva, a magyar drámára vonatkozó globális koncepció megdőlve, a gazdaságinak nevezett rész blöffölve, a politikai tőkére való támaszkodás meginogva. Kérdés: az eleve is megkérdőjelezhető iromány érvényes-e még, ha legfőbb elemei már érvénytelenek.

Tarlós most lépett egyet: hoz is és nem is, de leginkább mintha nem is lépett volna. Hiszen minimum azt kellett volna mondania, hogy: „nem ismertem Csurka ideológiai-politikai megnyilvánulásait, de az óriási méretű tiltakozás, amelyet nem átallottam (Csomós nevű sameszommal) hisztériának minősíteni, valamint a nemzetközi felháborodás, amelyet ugyancsak leszóltam, rányitotta a szemem erre a tájékozatlanságra, ezért igyekszem jóvátenni a hibát.” Erre lehetne azt mondani, hogy jobb későn, mint soha, és hogy lám-lám, mégiscsak emberből van a mi főpolgármesterünk. Lett volna benne némi népszerűségnövelő együttható is, ami a béka feneke alól kivált kecsegtető.

De Tarlós nem ezt tette. Hanem – és itt több lehetőség is van: 1. hallgatólagos alkut ajánl Csurkának és Dörnernek („Pista nem lesz állásban, majd osztja az igét és az észt hátulról, és a szomszéd Bt.-je számlázik”); 2. csak Dörnernek ajánl hallgatólagos alkut („oldd meg, hogy a nevét se halljam, legföljebb a színlapon lássam – nem akarok tudni semmiről”); 3. nyílt alku Dörnernek („tudom [vagy nem tudom], hogy mennyi eszed van neked, vedd hát elő a sifonérból a frusztrált Pozsgai-gyereket, és nyomd előre”; 4. beleszól abba, hogy egy általa, az ismert „üzlettársakkal” együtt kinevezett igazgató kivel ne dolgozzon, illetve hogyan végezze a dolgát; 5. üzen a tiltakozóknak, a nem és nem lankadó aznemlehet.net-nek és a több mint tízezer aláírónak („elvittem onnan az ó-újnyilast, mostmár kuss legyen”).

Nem lesz kuss. Nem csak azért, mert Tarlós maga tette – jócskán megkésve – érvénytelenné a saját döntését azzal, hogy beismerte: egy újnyilas szellemiségű színházat nem lehet közpénzből létrehozni ebben az országban. Nem is azért, mert maga cáfolt rá megannyi korábbi nyilatkozatára az új vezetésnek szánt „türelmi időről”, az „egyik legjobb magyar drámaíróról”, és rácáfolt a prepotens és makacs agresszivitással hangoztatott „ehhez jogom van”-kezdetű tirádákra is. Ehhez ugyanis nincsen joga.

A Csurka-Dörner ügyben folytatott elszánt, széleskörű, nemzetközivé tágult, számtalan eszközt alkalmazó, s végül a december 5-i „hármaskönyv” átadásával megkoronázott tiltakozásnak volt értelme. Az Az nem lehet civil csoport által összefogott küzdelemben részt vett a színházi és a tágabb művészi élet színe-java, színházszerető polgárok és demokraták – pártállásra való tekintet nélkül, sokan, akik egyetértettek abban, hogy az avítt, retrográd ideológia, a maga kirekesztő, megosztó és háborús frazeológiájával ne lelhessen otthonra egy színházban. Köszönet érte mindenkinek, a több mint tízezer civilnek, akik a nevüket adták a tiltakozáshoz.

Tarlós István döntésének e pillanatban egy érvénytelen, általa megsemmisített, kiherélt, felülírt pályázat az alapja. Ebből pedig egyetlen következtetés adódik: új pályázatot kell kiírni az Új Színház igazgatói posztjára.