Kádár Bálint a Kortárs Építészeti Központ szervezésében Budapest – élményváros, unalom címmel azt a kérdést járta körül, mi tesz egy várost vonzóvá. Tette mindezt egy ugyancsak vonzó és élményekkel kecsegtető helyszínen, a Király Fürdőben.
Napjainkban a turistahadak becserkészéséhez és foglyul ejtéséhez patinás falaknál és hófödte hegycsúcsoknál rafináltabb csalétek szükséges. A nemrég otthontalanná vált Tűzraktér utóda, a Király Fürdőben működő Vízraktér maga is élő illusztrációja az új városi stratégiának, melynek kulcsszava: élmény. Hiszen miért is utazunk távoli tájakra? Ismereteket gyűjtünk, netán a felfedezés vágya hajt? Mindezt már megtették elődeink, az eredmény pedig a netről pillanatok alatt letölthető, utazzunk akár a Holdra.
 A totális élménytér: egyszerre látnivaló, egyszerre kilátó, egyszerre épület és egyszerre köztér, múzeum és fórum. Jürgen Mayer: Metropol Parasol, Sevilla |
A hagyományos városnézésnek befellegzett, és ami a hazai pálya szempontjából a fő: a turista nem a számára létrehozott látványosságokra kíváncsi elsősorban, hanem arra, hogy mi hogyan élünk, hogyan működünk a voltaképpen mégiscsak az ő szórakoztatására kieszelt díszletek között. Rajtunk szórakozik a legjobban, sőt velünk – az e célból létrehozott objektumok csak akkor sikeresek, ha a helyben lakók örömmel használják, magukénak érzik őket. De ha ők is, mi is jól érezzük magunkat, kit zavar, sőt kit érdekel, hogy ki gondolta ki az egészet, és milyen célból? A gondolkodást meghagyhatjuk a várostervezőknek, akiket manapság inkább urbanistáknak hívunk, joggal. Hiszen nem a várost, a házak és terek sokaságát tervezik meg, sokkal inkább a városi életet, a kapcsolatokat, a működést tanulmányozzák és próbálják befolyásolni – úgy tűnik, sikerrel.
Kádár Bálint szabadegyetemi előadása egyrészt arról győzte meg a Vízraktér keleti szerájokat tartózkodóan idéző kávézójában összegyűlt hallgatóságot, hogy a gondolkodás cseppet sem öncélú és felesleges, sőt az új generációs várostervezésnek köszönhetően produktív dimenziókkal gazdagodott. Másrészt feketén-fehéren bizonyította, hogy Budapest klassz város, turistáknak és helybelieknek egyaránt élmény. Hogy a folytonos sopánkodás ellenére több megújult és jól funkcionáló köztérrel büszkélkedhetünk, mint Európa számos városa.
 A Flickr-re 24 óra alatt feltöltött képek megtöltik a kiállítótermeket: Erik Kessels amszerdami kiállítása |
Gyanús volt ez eddig is, mert hát kifejezetten jól esett az utóbbi időben a belvárosban sétálgatni. A Gödör fölül elfújta a szél a fekete fellegeket, ha esik az eső, tető alá lehet húzódni, csak azt a tetőt kéne néha takarítani – ha már egy gödörben vagyunk, legalább lássuk az eget. Tűző napsütésben viszont irány a Szabadság tér, máris lubickolhatunk az intelligens szökőkút szenzoros boldogságában. A Március 15. téren a forgószékben addig szédíthetjük magunkat, míg jól esik, a Károly körúton aztán csak nézünk kifelé a fejünkből bambán – a meg nem épült Városháza nem vonja el a figyelmünket a sínek mentén húzódó pazar gyepsávról. A Gozsdu udvarban ugyan nem találunk semmit, de a közeli Király utca bőven kárpótol, és akkor még nem beszéltünk a hetedik kerületi romkocsmákban tenyésző szubkultúrákról. Az eddig felsoroltak a legigényesebb középosztály kényes ízlését is kielégítik, akár itt él az illető, akár turista. Mi tagadás, jó volt ezt így egyben látni az előadásban, tovább sétálni gondolatban a Kálvin tér felé, az elátkozott üvegpalotán is túl, elidőzni és fogyasztani a Mikszáth téren, a Ráday utcában, aztán kiballagni a Duna partra, és várni, hogy a CET végre kitátsa hatalmas száját. Tudni, hogy a gyalogosok örömére hamarosan megújul a Ferenciek tere, a Lánchíd pesti hídfője, és nyilván a már megszokott, kortárs élvonalba tartozó színvonalon.
 Az autentikusság kérdése: a velencei Campanile másolata helyben és Las Vegasban |
Amennyire válságban keresi útját a kortárs magyar építészet, annyira stabilan pozitív a városi közterek kialakításának vizuális színvonala Budapesten. A folyamat kiindulópontja a budai Millenáris park volt, az Új Irány csoport munkája, ennek sikere garantálta, hogy a továbbiakban a közterek tervezőinek nem kellett harcolniuk a kortárs formanyelv elfogadtatásáért. Az épületek nem bizonyítottak ilyen egyértelműen, de ezen most ne bánkódjunk, bízzuk az építészekre, van benne praxisuk. Mindenesetre úgy tűnik, már nem az épületeké a vezető szerep a városi szenzáció- és élmény-dömping megteremtésében. Sokáig működni látszott pedig ez a recept, egészen Frank O’ Gehry bilbaoi Guggenheim múzeuma óta: hívj egy sztárt, építs attrakciót, özönlik majd a nép.
 Élménytér a pesti belvárosban: Szabadság téri interaktív szökőkút |
Amint Kádár Bálint előadásából kiderült, ez nem csak azért nem igaz, mert a sikeres projektek esetén az attrakciót hosszú előjáték és még alaposabb utójáték egészítette ki, hanem azért sem, mert egy idő múlva már lehetetlen überelni a korábbi teljesítményt. Budapest több lábon áll: utálja a sztárokat, megspórolná az előjátékot is, az utógondozásban meg híresen alulteljesít. Pedig értékei potenciálisan jobb sorsra érdemesítenék – a műemlékvédelem gyakorlatában is mutatkozó szemléletváltás hatására kialakult új kategória: a védett történelmi városi táj címet elsőként a budapesti Duna part nyerte el. A sztárokkal sem az volt a baj az előadó szerint, hogy jöttek és nagyot akartak, hanem, hogy a város működése szempontjából rossz helyen fitogtatták képességeiket. Akár megépült volna Zaha Hadid álló, vagy Sir Norman Foster fekvő hot dogja, akár nem, csupán az amúgy is frekventált és működő Belváros gazdagodott volna, nem pedig azok a területek, ahol attrakcióban hiány mutatkozik.
 A városi látványosságok és útvonalak bővítése: Kortárs építészeti séták a KÉK gondozásában a www.artur.org.hu oldalon |
A sztárépítészetnek tehát bealkonyult, a városról szóló kortárs gondolkodás új irányát éppen az élményt jelentő pontok közötti hálózat megteremtése, fejlesztése jelenti. Ha van honnan hova menni, és van miért útnak indulni, nagy baj nem lehet. A sokat szidott Millenniumi városközpontnak sem az ocsmány Nemzeti Színház a legfőbb gyengéje, hanem, hogy millennium ide vagy oda, városközpontnak semmiféle jóindulattal nem nevezhető. Magányos élvezet a semmiben, akárcsak a szemközti parton az egyetemi város. A két semmit gyaloghíddal összekötni badarság lenne – ám a gyaloghíd eszméjét eldobni ugyancsak. És kell még függőkabin, lépcsők a várból lefelé, hogy ne a Moszkva tér legyen az egyetlen alternatíva – Széll Kálmántól sem lett vonzóbb ugyanis a hely. Mindössze a megfelelő pontokat kell kijelölni, számukat bővíteni, ehhez pedig elég figyelni, hogy merre, mire irányul a spontán figyelem. Kádár Bálinték városi turistafotók alapján térképeket készítettek: mit fotóznak a turisták és mit a helyiek, s a kettő hogyan fedi egymást (jórészt sehogy).
Valószínűleg ebben a követő, monitorozó, rugalmas városkezelésben lehetünk kicsit lemaradva – tipikus példa, hogy mihez kezd a város, ha a gyalogosok – átszelve a park gyepfelületét – kitaposnak maguknak egy járatlan, előre be nem kalkulált, ám annál hasznosabb ösvényt. A felsőbb hatalom választhat: szentesíti a közakaratot és az utat leburkolva hivatalosan is járhatóvá teszi, vagy pedig kiírja: fűre lépni tilos.
A Vízraktér jó példa arra, hogy végiggondolt, kis beavatkozások is nem várt eredményre vezethetnek. Például fürdőt kultúrával párosítani fölöttébb ígéretes projekt – elég egy vetítő, amivel az amúgy unalmas és sivár udvart esténként diszkréten buja díszletté varázsoljuk. Budapest egyik leghangulatosabb terén, ahol a főváros legjobb, legkevésbé hígított gyógyvize csörgedez, a tea is jó, jó filmeket vetítenek, jó előadások zajlanak, már csak az lenne nagyobb élvezet, ha mindezt a meleg vízben ázva, a török kori medencéből élvezhetné a nagyérdemű. Bízzunk benne, hogy ez hamarosan bekövetkezik és akkor a Király fürdő végérvényesen bekapcsolódik Budapest élményhálózatába, a globális élménypiac szereplőjévé válva.