 Ágens |
A Kortárs Drámafesztivál keretében megrendezett előadás némileg eltér az eddigi gyakorlattól, hiszen először válik dramatizált szöveg olvasószolgálattá. Az előzőekhez hasonlóan a darab felolvasása jórészt egyszerre zajlik, a dráma csúcspontjain mégis felvillannak a különböző szerepek és karakterek. Az Írók Boltja emeleti tere kiváló helyszín, hiszen az előadás lényegileg minimalista, díszlet nincs, csak kellékek. A kellékek pedig – leginkább maguk az emberek, a közönség és a színészek, akik saját testüket használják kiterjesztett médiumként. Különösen figyelemre méltó Lőrinc Katalin tánca és Kallai Nóra csellójátéka, az összművészeti törekvéseket erősítendő.
Az előadás elején az olvasószolgálatoknál megszokott névsorolvasás – mintha csak próbán lennénk, vagy méginkább osztályteremben. A valós nevek használata megborítja a referencialitás bástyáit, s a néző végig inoghat az úgynevezett valóság, a szöveg, az előadás és a műfajiság kódjai között. A Baleset rá is játszik erre, hiszen a Portugállal jelentős közönségsikert elérő Egressy Zoltán ezen drámája – a műfaji meghatározás szerint „álomthriller” – az abszurd dráma klasszikus, Pirandellóig visszanyúló hagyományaiból építkezik. Madák Zsuzsanna vásári kiáltásokat is megidéző bevezetője alatt Ágens a magyar jelzőt hangsúlyozza, kis trikolór zászlót lengetve. A gesztus érthető (és sajnálatosan aktuális), talán túl direkt is. Sokkal finomabb megoldás a dráma szövegében is végtelen iróniával megjelenő mondat későbbi ismétlése: „És a repülő, mikor leszállt, te, mindenki, aki magyar, tapsolt a kapitánynak. Ovációs volt! Klasszul letette a gépet, kiabált mindenki. Ahogy kell, anyukám. Nem volt ott kecmec, te.” A buta és közönséges szokásokat saját maguk ellen játssza ki a szöveg és az előadás is, groteszk tükröt tartva a jelenségek elé.
 Lőrinc Katalin |
A dráma narratív kerete egy motorbaleset, amely az Olvasószolgálat párhuzamos asztaloknál létrejövő cselekményterében kifejezetten jól működik. Ezután egy balatoni vitorláson játszódó temetési jelenetből a vízbe ugorva érkezünk meg a tényleges álomba, a főszereplő Eszter fejébe. A Balaton, illetve a víz folyamatos képzete szubtextusként szövik át a drámát, folyamatosan új jelentés-összefüggéseket hozva létre. Az előadásban a hullámzó víz nyugtalansága a szereplők zaklatott, sokszor levegő-kapkodáshoz hasonló beszédében jelenik meg, fenntartva a hullámzó tó hömpölygő bizonytalanságnak képzetét. A dráma második jelenetének végén – a tulajdonképpeni „álomthriller” kezdetekor tehát – a következő szerzői megjegyzés olvasható: „Ködfátyol mögött ülnek a gyászolók és a pap.” A ködfátyol és a víz, vagyis a hullámzó Balaton egy metonimikus kapcsolatban narratológiailag-dramaturgiailag hasonló pozícióba kerülnek, miközben mindkettő az álomszerűséget és a figurák abszurditását erősíti.
Az előadás tele van groteszk megoldásokkal, amelyek nem az esztétikai, hanem a kulturális és szocializációs konvenciókat sértik. Az előadás elején – a drámában a pap által mondott – temetési sorokat („A halál. Azt ragadja el. Akit nagyon szeret. Fiatalon azt ragadja el. Vagyis az Isten, nem a halál. Azt viszi el fiatalon, akit szeret, azt mondom. Az Isten. És a halál.“) a tizenkét éves Boundy Lídia olvassa fel. Ezután tiszta gyerekhangon énekli a Magnificat Anima Mea Dominum („Magasztalja lelkem az Urat”) kezdetű latin nyelvű éneket, amely egyébként korántsem temetési, hanem köszöntő ének, eredetileg Lukács evangéliuma alapján. Bakos Éva és Barsi Márton évődő kettőse elsőre szintén meglepőnek tűnhet. A szerepek hol megegyeznek az asztaloknál – Pásztor Tibor és Barsi Márton egymásra licitáló, gumimatracot toló Edéje az egyszerre át/hallás ellenére is kivehető különbségeket hordoz magában. Barsi Márton kölyökszerűen pimasz, Pásztor Tibor inkább a laza amerikás nagybácsit idézi fel – Ede, Pál, Tom és Jerry összekeverdeni látszanak benne.
 Madák Zsuzsanna és Tárnok Marica. Fotó: Gődény Csaba (A képek forrása: Ágens Társulat) |
Ágens ismét bebizonyítja, hogy remekül énekel, az előadás közepén elhangzó, csellóra történő improvizáció azonban nélkülözi az általában megszokott természetfelettiséget. Szerencsére, tehetjük hozzá, hiszen a darab dinamikáját éppen az adja, ahogyan az álom-kóma állapotában lévő Eszter az öntudat és az ép elme határán járva különös, ködszerűen hullámzó és imbolygó, végletesen nyomasztó világba kerül, ahol azonban a figurák éppen harsány klisékből tevődnek össze. Az álomban identitás nélküliként megjelenő, külföldön élő magyarok, illetve a pizzákkal telített bizarr orgia képzete erősítik az abszurd jelleget, a szereplők kettősségét pedig az előadás módja (olvasó/szolgálat) hangsúlyozza.
Éteri és közönséges furcsa keveréke a darab, és az Ágens Társulat bemutatója jól kapja el ezt a kiegészítő ellentétet. Az előadás egyik erőssége a közönséges és buta Teri szerepét játszani látszó Tárnok Marica, aki pontos komikai eszköztárral, az ismert közhelyekből, de fátyol-finomsággal rakja össze és harsogja a szöveget. Madák Zsuzsanna, ha besorolható, inkább naíva Eszter, egyszerre gyerekes és nőies, elhisszük neki a kétségbeesett kapkodást. A dráma – és az előadás – csúcspontja az Activity-jelenet, amikor végképp kiderül, hogy amit látunk, az csak az elme játéka. Eszter bezáródik saját csapdájába, képzeletének klisékből összeálló teremtményei pedig kinevetik. Ordítva hahotáznak, és nem vesznek tudomást róla. Megrázó, ahogyan Eszter, vagyis Madák a tér közepén fekve a mindenki által ismert játék szabályai szerint próbálja elmutogatni a magányosság lényegét, amely egyébként a Balatonon látható aranyhíddal kerül metaforikus viszonyba.
A darab végén újraindul az álom, visszatér magába, már megint ordítva röhögnek az iszonyú árnyalakok, a szereplők pedig hirtelen összeszedik a kellékeket, és sietve távoznak. A közönség ül, először nem érti, mi történik, azt hisszük, talán fogás ez is. Nem fogás, Pirandello hat szereplője ezúttal visszafordítja a reflexiót, és szerző keresése helyett elfut a darabból. Menekülnek, bárhová, a közönség pedig tapsolni is elfelejt, nem úgy, mint földet érés után a repülőgépek utasai.