Az első meglepetés: a nézők a MU színház színpadán kapnak helyet, az eredeti nézőtér pedig a színpadkép és a tánctér része. A második meglepetés rögtön az előadás első pillanataiban ér minket; behúzott nyakkal figyeljük, hogy egy alak ordítva kering, úszik a fejünk felett egy kötélen lógva. Aztán a táncosok beszélni kezdenek, egy helyben állva, hadarva, izgatott kézgesztikulációkkal. Ezután már nem számoltam a meglepetéseket, csak hagytam, hogy magával sodorjon az előadás. Az összbenyomás olyan, mint amikor tudom, hogy álmodok, de képtelen vagyok visszatérni a való világba, és REM fázisba süllyedt elmém megállíthatatlanul gyártja az extrémebbnél extrémebb történeteket.
 Jelenet az előadásból. Forrás: port.hu |
Szerencsés az álmot művészeti alkotás témájának választani, hiszen az álomban – mind a történések, mind a vizualitás szintjén – minden lehetséges, nincs benne logika, sűrítve tartalmazza az érzelmeket, felvillantja a valóság morzsáit, miközben elrugaszkodik attól. Réti Anna új koreográfiája ráadásul egyszerre több ember álmait jeleníti meg, így lehetősége van rendkívül változatos történetszilánkokat elénk szórni. Az előadás tobzódik az ötletekben, sok apró jelenetből áll össze és az irracionális, sőt a fantasztikum világába vezet, hangulata összetett, bár nagyon egységes. Játékos, szorongó és szorongató egyszerre, megspékelve némi horroros, sci-fis mellékízzel.
Már a ruhák is döbbenetesen jól illeszkednek a témához. A nyolc alak, mint egy csapat óvodás, elszabott, kinőtt, félregombolt, toldozott-foltozott ruhácskákban jelenik meg. A ruhákon a szürke, a narancs és a banánzöld színek váltakoznak. Nincs köztük két egyforma, mindegyik önmagában is egy ötletkavalkád. Pólóra varrt slicc, nadrág fenekére varrt pomponos sapka, hát közepére csúszott nyakkivágás gombokkal, buggyos nadrágok és földig érő zsebek. Mintha Kalicz Mészáros Kata csukott szemmel – hogy azt ne mondjam, álmodva – készítette volna őket. Bora Gábor ruhája például tele van titkos zsebekkel, tépőzáras nyílásokkal. Virág Melinda az egyik szeme elé szerelt kis lámpával vizsgálgatja a férfit. Mintha a lelkéhez, a tudatalattijához keresné a bejáratot, kémleli a testet, nyitogatja a ruha tépőzárait, kíváncsian megérinti a felfedett bőrfelületeket. A fiú húzódozik, láthatóan tart a vizsgálattól, de a lány lágyan, mégis ellentmondást nem tűrő mozdulatokkal folytatja a keresést.
 Jelenet az előadásból. Forrás: port.hu |
A ruhákba kis akasztók is el vannak rejtve, melyeken keresztül a táncosok a plafonról belógatott gumikötél végére rögzíthetők. Az előadás során hárman is lógnak a szeren, de mindhárom alkalommal mást jelent a függés. Először Cserepes Gyula van a kötél végén, az ő szédítő repkedése nyitja meg előttünk az álom birodalmát. Fejünk felett köröz ordítva, arcán egyszerre ijedtség és jóleső izgatottság. Cserepes teste féktelenül hasít bele a levegőbe, Virág Melinda ezzel szemben lebeg, folyik, táncol a kötélen lógva. Az eszelős és a lírai repülés után Major László esetében a gumikötél nem a földtől való elrugaszkodás lehetőségét biztosítja. Épp ellenkezőleg, Major, mint kikötözött kutya, négykézláb csahol, fészkelődik, menekülne, de a kötél nem engedi. Egyre elszántabban vergődik, ekkor már ott van vele szemben az összes többi táncos is, dühös falkába tömörülve, hörögve ugatnak megkötözött, a szabadulásért némán küzdő társukra. Arcuk előtt nagyítós üveget tartanak, így vonásaik eltorzulnak, ijesztő ugató szörnyeknek tűnnek. A nyomasztó jelenet váratlan poénnal zárul: Major, akiről addig úgy tűnt, kénytelen elszenvedni, hogy kikötözték, egyszerűen lekapcsolja magát a kötélről és kisétál. Az őrjöngő ugatók zavartan elhallgatnak.
 Jelenet az előadásból. Forrás: port.hu |
Réti Anna előadásában megtalálunk minden tipikus álmunkban képződő víziót. A repülés, a zuhanás, a mozgás képtelensége mellett a látjuk közönség előtti lebőgés, a szégyenben maradás képeit. Katonka Zoltán varázslatos tánctudást álmodott magának, egyszerre három nővel szambázik, akár egy latin macsó, a zene lüktet, a ritmus hatására teste szinte magától produkálja a virtuóz figurákat. A lányok kacérak és odaadók, vetkőztetni kezdik a férfit. Ám a lemezjátszó akadozni kezd, a láb megbicsaklik, a tánctudás egyik pillanatról a másikra elpárolog, és Katonka kénytelen alsónadrágra vetkőztetve, zavartan egy nézőtérnyi emberrel farkasszemet nézni.
Aztán ott vannak a kényszeres álmok, amikor mindenáron harcolunk valamiért, mondjuk saját személyiségünk darabkáit óvjuk kétségbeesetten. Hargitai Mariann titokban, szeme sarkából mindig azt figyelve, hogy látja-e valaki, időről időre a nézők lábához rohan és a székek alól titokzatos ruhába csavart tárgyat vesz ki. Megnézi, melléhez szorítja, majd elrejti újból a székek alatt. Az előadás végére kiderül, tükördarabkákat őriz, s amikor végül kirakja belőle saját énje puzzle-jét, megnyugszik. Cserepes Gyula akkurátus pontossággal rajzol fehér krétával kört a földre önmaga köré, de a fokozatosan felé gomolygó tömeg minduntalan megsérti a határt, ami elválasztaná az ént a világtól. A gyorsan mozgó, kavargó embererdő szinte elsodorja a guggoló alakot, a lábak eltiporják, letörlik a krétavonalat, ő pedig kétségbeesetten pótolja a folytonossági hiányokat, rajzolja újra az énburkot.
 Jelenet az előadásból. Forrás: port.hu |
Az Éjszakai műszak legszürreálisabb visszatérő jelenetei, melyek szinte sci-fi hangulatot adnak az előadásnak, szintén az individuum burkának felfejtéséről szólnak. Blaskó Borbála öreg banyaként, görbe háttal, sietős léptekkel, ormótlan bakancsban trappolva látogatja éjszakáról éjszakára az álmodókat. Ahol eredetileg a nézőtér van, most belülről megvilágított vászoncsövek állnak, mindegyikben egy-egy alak alszik. Úgy festenek, mintha saját tudatalattijukba lennének bebábozódva. Félálomban motyognak, fészkelődnek, álmaik árnyjátékként vetülnek a vászonburok falára. A banya rutinos mozdulatokkal fejti fel a burkokat, és szedi ki az öntudatlan lények szájából az apró lámpásként világító álmokat, majd álmokkal megtömött zsebbel távozik.
Réti Anna az előadás végére is tartogat egy slusszpoént. Míg az álmodók kicsavart testtel, mint tépett lábú pókok négykézláb, de hasukat a plafon felé fordítva mászkálnak, majd mindannyian egyszerre felöklendezik és a földre köpik álmaikat, a félelmetes banya a háttérben riadtan ébred álmából. És akkor hirtelen elkezdünk gondolkodni, hogy mi volt az álom, mi a valóság, ki álmodott kicsodát – Dzsuang Dszi-effektus. Mert talán, akiket álmodóknak hittünk eddig, azok is álmok voltak. A furcsa, sötét ruhás, szigorú külsejű nő álmai, talán azt álmodta, hogy elveheti mások színes álmait, ha már neki nincsenek. Talán mindez csak egy megkeseredett ember, mondjuk egy portás látomása volt, aki szűk portásfülkéjében elaludt az éjszakai műszakban.
V.ö.: Halász Tamás: Álombrigád
Viola Szandra: Á-lomtalanítás
Vida Virág: Fénykeresők